Close
2017. december
H K S C P S V
« nov    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031

Balog Zoltán beszéde az ELTE holokauszt során és a második világháború alatt életüket vesztett áldozatainak, oktatóinak és hallgatóinak emlékműavatásán

2014. nov. 14. Beszédek | Hozzászólások

Tisztelt Tanárok! Kedves Diákok!

Egy egyetem emlékezik halottaira. Az egyetem egykori professzoraira, tanáraira, munkavállalóira és diákjaira emlékezünk, mindazokra, akik a zsidótörvények, a vészkorszak és a második világháború áldozatául estek. Igen, így együtt. Ilyen egyértelműen. Tiszteletre méltóvá teszi az egyetemet ez az együtt. Ez a mindazokra. Kivétel, különbségtétel nélkül.

Közel háromszáz méteren hosszan követik egymást a nevek az emlékművön. És még hány ilyen emlékmű van, és lehetne szerte az országban, szerte Európában, tele nevekkel. A holokauszt európai áldozatai, a terrorbombázások során legyilkoltak, a fronton meghaltak, és a hadifogolytáborokba elhurcoltak. Százkilencvenkilenc név a hosszú emlékművön; nemcsak az akkori Bölcsészettudományi Kar oktatói és hallgatói, mely akkor még magába foglalta a Természettudományi Kart is, hanem a Rabbiképző Intézetben végzettek is.

Egy 1891-es rendelet ugyanis arra kötelezte a Rabbiképző Intézet hallgatóit, hogy heti tizenkét órát hallgassanak a Bölcsészettudományi Karon, így a rabbi avatás feltételeként előírta a bölcsész doktorátus megszerzését is. Volt tehát majd két évtized, amikor egy mára végleg – végleg? – elsüllyedt világban együtt tanultak kémikusok, matematikusok, földrajztudósok, latinisták a Rabbiképző Intézet hallgatóival, és minden bizonnyal együtt tanultak a Teológiai Kar áthallgatóival is, a katolikus papnövendékekkel. Volt tehát egy egyre fenyegetettebb és egyre szűkebb világ, mely ugyan 1919 után már sérült, a turulisták, a numerus clausus, majd a zsidótörvények, a holokauszt, a világháború véget vetett neki – de volt egy ilyen világ. Volt egy olyan világ, ahol az együtt magától értetődő volt. Erre emlékeztetnek a nevek itt egymás mellett, erre emlékeztet az emlékmű. Nem baj, ha fáj. Fájni kell ennek az emlékezésnek. Ennyi évtized után már általában nem áldozatokról van szó, hanem nevekről, amelyek mögött ott sötétlik és fénylik az értelmetlenül elpusztítottak élettörténete, melyek akkor is elválaszthatatlanok egymástól, a korszak tűrhetetlen módon máig ható fájdalommal különbséget tett az életük és a haláluk módja között. Hiszen még a megsemmisülés módjában is folytatódott a megaláztatás, a megalázás és a megsemmisítés. Mely életek egykor összefonódtak, azok ma is egymásra mutatnak.

Az 1907-ben született Govrik Elemér tartalékos karpaszományos tizedes 1942. augusztus 10-én sebesült meg az oroszországi Szinyije Lipjagiban, és ott is halt meg másnap. November lett, amire hozzátartozóit értesítették. Idézet: „Nem volt már egészen fiatal, valahol a harminc és negyven közt lehetett. Fiatal korában híres futóbajnok volt. Később foglalkozására nézve tanár. Versei alig jelentek meg, nevét nemigen ismerték. A halálról sok verset írt, mint mindazok a költők, akik fiatalon halnak meg. De az öröklét is realitás volt számára, vallásos, katolikus módon, és még inkább ama bonyolult és egyéni metafizika szerint, amelyet magányos esztendeiben kidolgozott. A golyó – mondják – mellen találta. Ha akarjuk, ez is szimbolikus.” Eddig az idézet, melyet Szerb Antal írt róla a Magyar Csillagban 1942. november 1-jén. Neki még több mint két éve, 799 napja volt hátra 1945. január 27-ig, amikor Balfon agyonverték. Ekkor már két éve halott volt a munkácsi költő, Sáfáry László, aki 1942 januárjában tűnt el Ukrajnában, azon a rettenetes télen, amikor katonák és munkaszolgálatosok tízezrei vesztek oda teljesen értelmetlenül. Sáfári Lendület című kötetéről 1932-ben Illyés Gyula írt, aztán kétszer 40 verséről és rövid életéről 1965-ben Takács Gyula. Most itt olvasható a neve az egyetem falán, ahol egykor latint és magyart tanult.

Steiner Alajosnak, a geofizika professzorának több adatott: 1871-ben született, és 1944. április 2-án ölte meg magát Budatétényben, a német megszállás után két héttel. Öngyilkos lett, ahogyan az 1884-ben született, Nyugatban publikáló költő dr. Reichard Piroska, 1943. január 1-jén. Az 1860-ban született pedagógus, a Magyar Olimpiai Bizottság alapító titkára, Kemény Ferenc 1944. november 21-én lett öngyilkos; az 1879-ben született kémikus, Mautner Nándor 1944. május 21-én; az 1876-ban született műkritikus, művészettörténész, Elek Artúr 1944. április 25-én; az 1911-ben született biológus, Orsós Ottó 1939. szeptember 1-jén; az 1884-ben született matematikus, Kőnig Dénes 1944. október 19-én. A nemzeti szocializmus eszméjét elviselhetetlennek látó fiatal Orsós kivételével mind koros emberek voltak, akik számára végképp elfogadhatatlan és elviselhetetlen volt, hogy nem pusztán életükre törtek, de életük értelmét is megsemmisítette a korszak, amely semmibe vette mindazt, amit a hazájukért tettek, amiért éltek magától értetődően tanárként, kémikusként, matematikusként, művészettörténészként. És ott vannak azok, akikről riasztóan keveset tudhatunk, szinte csak azt, hogy miért ölték meg őket. Az 1917-ben született botanikus, Keller Jenő három publikációját tartja számon a szakirodalom. Frenkl Dezső életének, halálának nyomai elmosódóban. Dr. Bánde Zoltán csongrádi rabbi Rákócziról írt egykoron ünnepi beszédet a Rabbiképző Intézetben rendezett Rákóczi-ünnepélyre. Dr. Bódi Béla hadnagyot, tanárt Domonkosfán érte a halál.

Neumann Ernő 1917-ben született, rabbi volt. Hozzá én is hoztam egy történetet. Ismertem unokaöccsét, a temesvári rabbit, Neumann Ernőt, akit felkerestem 2000-ben, mert egy neves magyar közéleti ember azt szerette volna – erdélyi, romániai magyar –, hogy ő mondja a laudációt a kitüntetésén. Beléptem a rabbi hivatalba Temesváron – egy hátsó udvarból nyílt biztonsági okokból –, és amikor kinyitottam az ajtót, egy harmincas, negyvenes, ötvenes, hatvanas, hetvenes évekbeli vidéki református lelkészi hivatalnak a levegője csapott meg. Neumann Ernő elmondta, hogy a Rabbiképzőből kötelező volt járni a Kálvin téri templomba retorikai gyakorlatra. És amikor felhívta Bukarestet, hogy elmondhatja-e a laudációt Budapesten, akkor azt mondta neki az illetékes: „Micsoda hülye vagy te! Nem elég neked zsidónak lenni Romániában, még magyar is akarsz lenni?”. Ezt a kis történetet most azért adom át köszönetként, merthogy ezekkel az előbb felolvasott történetekkel megajándékoztak, amikor a beszédre készültem.

El kell számolnunk. El kell számolnunk nemcsak a 199 névvel, hanem magunkkal is; réges-régi halottakkal, akiknek most végre a Trefort-kert lett az emlékhelyük, a temetőjük. Hosszú évtizedekkel később történt meg mindez, és abban a reményben, hogy az emlékezés az egyetem közösségének egyik alapja lehet. Nem lehet. Nem lehet másként nemzeti kultúráról, emlékezetről beszélni, csak ha az emberi mikroközösségek fennmaradnak, és emlékezni tudnak. Így lehet az egyetem is úton önmaga felé. Meg így lehetünk mi is saját közösségünkben itt-ott úton önmagunk felé.

Az egyetem múltja a falon, a jövője az önök kezében, meg persze egy kicsit mindannyiunkéban, akiknek fontos a tudás, a tudomány, a nevelés, az erkölcs, a kultúra, az ország jövője. Soha többé nem fordulhat elő ebben az országban, hogy bárki bárkire ideológiai, faji tébolyból kezet emelhessen, hogy bárki bárkit megalázhasson. Soha többé – mondjuk –, és közben tudjuk, bizony újra és újra előfordul. De akkor is mondjuk, mert ez azt jelenti, hogy mi nem fogjuk engedni.

Ez az egyetem többé már nem felejtkezik arról, ami történet, ha nem is általa, de vele. Ezért állhatunk most itt abban a reményben, hogy közös kötelességünk a szembenézés. A múlt bevallása minden különbség ellenére össze is köthet bennünket – akár össze is köthetne. Akkor miért nem köt? Abban bízunk, hogyha együtt tudunk a múltra tekinteni, akkor a jövőre is együtt emelhetjük a tekintetünket.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter