Close
2017. november
H K S C P S V
« okt    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

Balog Zoltán beszéde az I. Építészeti Szalon megnyitóján

2014. jún. 3. Beszédek | Hozzászólások

Tisztelt Elnök Úr! Kedves Dalma Asszony, Művész Hölgyek és Urak!

Két hete hivatalos úton Dél-Franciarországban jártam, és amikor befejeztük a munkát, este volt lehetőségem egy rövid sétát tenni Avignon belvárosában. Amikor a kis sikátorokon keresztül egyszer csak eljutottunk a város főteréig – aki járt ott, fel tudja idézni magában az élményt – akkor egy lenyűgöző látvány tárult elénk: a Pápai Palota, amely a világ legnagyobb középkori gótikus épülete, és amely mintegy hat évtizeden keresztül szolgált a 11. században a pápák székhelyéül – a híres avignoni fogság –, ez az épületegyüttes egyértelműen üzent nekünk. Üzent, mint ahogy azóta is üzen. Azt üzeni: ha közelebb akarsz jutni az éghez, akkor tőlem kérj segítséget, segíteni fogok, ha meg ártó szándékkal jössz, akkor esélyed sincsen. Ez a tiszteletet parancsoló palota, mint minden tiszteletet parancsoló épület, a legtöbb középkori monumentalitás azt üzeni – ami most már lassan szállóigévé kezd válni a Művészeti Akadémia jóvoltából is, amit Makovecz Imre így fogalmazott meg – összekötni az eget és a földet. Persze azóta a modern korban a magasság, a felfelé törekvés az azt is jelentheti, hogy töröljük el, helyettesítsük az eget valamivel, megvagyunk mi az ég nélkül is. Ez a fajta szakralitás és antiszakralitás az, ami az építészetben egymással vitatkozik, de mindenképpen ott van az esztétikum. Hogy az épület az nemcsak arra való, hogy az embert funkcionálisan szolgálja, nemcsak arra való, hogy helyszínt biztosítson, hogy megvédjen bennünket az időjárás viszontagságaitól, hanem ennél sokkal többről van szó. Talán nem gondolunk bele, de a mai kor emberének élete átlagosan 85-90 %-ban épített környezetben zajlik. És bár a praktikumot sokszor az esztétikum elébe helyezzük, de az élet minőségét, a közérzetünket alapvetően meghatározza az épített környezet esztétikuma.

Az építészet művészet – gondolom, ezzel itt ezekben a termekben nem mondok olyan nagy igazságot. De érdemes újra és újra gondolni erre, mert a művészet minden egyes eleme – a matéria, ami az alapokat és a vázakat alkotja, a számok, képletek és egyenletek, melyek az elképzeléseket megvalósíthatóvá teszik, és aztán a produktum, a végtermék – méltóságteljesen és önmaga teljességében, vagy éppen torzójában áll előttünk.

A művészet legfőképpen gondolat, üzenet, melynek minden egyes részletét kidolgozta a fantázia, mely különlegessé, és a kreativitás, amely egyedivé tette és teszi. Ahogyan a jelmondata a mai eseménynek mondja: 100 százalék építészet, 100 százalék kreativitás. Ez az I. Építészeti Nemzeti Szalonnak a jelmondata. És hát a kreativitás az a magyar szónak a szinonimája, hiszen nekünk, magyaroknak egy fontos, értékes jellemzőnk.

Az építészet a kreativitás természetes közege, az a terep, ahol az emberi tudásnak és fantáziának köszönhetően a számokból, a képletekből, az adatokból rajzok formálódnak, a rajzokból pedig valóság lesz. Egy jól sikerült épület legalább annyira fontos összetartója egy közösség identitásának, mint ahogyan az épület köveit egyben tartja. Ez a kiállítás értékesen és világosan, azt is mondhatnám, hogy mellbevágóan bizonyítja, hogy nemcsak az elmúlt néhány száz évből – amelyik a magyar építészetnek egy sikertörténete –, hanem az elmúlt 15 évből, sőt az elmúlt 3-4 évből is tudnánk példát mondani.

Az építészet ötvözi a tudományt és a művészetet. Előbbinek pontosságát és tudatosságát társítja utóbbi fantáziájával és ötletességével. A praktikum és az esztétikum kéz a kézben jár, kiegészíti a másikat és egymást szolgálja. Ez a fantasztikus teremtő és alkotó tudomány tereket tölt be, nyugalmat vagy éppen pezsgést hoz életünkbe, szebbé teszi mindennapjainkat. Ami a hagyományt a modernnel, a tekintélyt az eleganciával, az erőt a finomsággal ötvözni képes, az értéket képvisel. Ami az esztétikában nem csupán a funkcióban érték, azt a történelem megtartja, így a jövő generációinak is hivatkozási alapként szolgál majd.

Ahogyan Tóth Árpád fordításában olvassuk az Óda egy görög vázához című versben: „Igaz szépség s szép igazság! – sohse / Áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!” Az építészetről is szólhatnának ezek a sorok. Az I. Építészeti Nemzeti Szalon és a most megnyíló kiállítás hiánypótló hazánkban. Világhírű építészeink és világhírű épületeink vannak, amik minden figyelmet megérdemelnek, az elmúlt 15 évből is. Itt látjuk őket makettek, tervek, dokumentációk formájában, kicsiben mutatják az óriásit, filmek beszélnek az egészről és a részletekről, arról, amiről egy hétköznapi látogató nem is feltétlenül tud. Mintegy 2 500 négyzetméteren láthatjuk az elmúlt másfél évtized leglátványosabb épületeit és beruházásait. Helyet kapnak ugyanakkor az előző generáció nagy mesterei, az építészetoktatás műhelyei, hallgatók munkái, a műemlékek újragondolt építészete, a kortárs tájépítészet és belsőépítészet is. Különösen fontos esemény ez idén, az építészet évében, Ybl Miklós bicentenáriumán.

Mit is mondott Tolnai Lajos Ybl Miklósról: „Te voltál az, aki e hazában az építést valódi művészetté emelted. Neked köszönhetjük, hogy a kövek e hazában is megtanultak beszélni, és szavuk a lelkeket emeli.” A kövek, amelyek kiáltanak, ez így van már legalább kétezer év óta, és Magyarországon is így van ezekkel a kövekkel. Ybl Miklós, Lechner Ödön, Steindl Imre, Komor Marcell vagy éppen Jakab Dezső, mind olyan nevek, akik nemzetközileg is ismertté és elismertté tették a magyar építészetet.

Persze építeni nemcsak házakat, múzeumokat, színházakat, hidakat lehet. Építeni lehet kultúrát, nemzeti önérzetet, önbecsülést és jövőt is. Így együtt: nemzetet építeni. Nekünk ez a feladat jutott, ez a kihívás, ez a megtiszteltetés. Ez a mi dolgunk, ez a mi hivatásunk. Azért dolgozunk, és azért építkezünk tudatosan téglát téglára rakva, cserepet cserép mellé helyezve, hogy ez az építés egyszerre legyen épület, és egyszerre legyen belső építkezés, hogy ne csak utcáink, tereink, intézményeink és városaink épüljenek, hanem szervezeteink, egyesületeink, akadémiáink is.

Egyik fontos eredményünk: elindultunk azon az úton, mely a Magyar Művészeti Akadémia méltó helyének megtalálásához vezet. Mi megtettük a kezdő lépéseket, az építkezés most már itt a szervezeten, a közösségen belül, a művészek közösségén belül történik. És hogy milyen jól halad, azt bizonyítják az ilyen nagyszerű tárlatok, mint a most nyíló, ami minden idők legjelentősebb kortárs építészeti összefoglaló kiállítása. Igen, nem a nagy szavak, a megnyitók nagy szavai ezek, hanem a valóság, minden idők legátfogóbb kortárs építészeti kiállítása. Mert mostantól ez számít: a teljesítmény. A viták – azok fontosak, hogy ki, hogy, mikor, mennyit, meg, hogy a jogba hogy van, meg hogy a pénz meg a támogatás, a szervezetek, az elnökök, az alelnökök, a miniszterek meg ki tudja, kicsodák, de végül aztán mégis a teljesítmény számít, az, hogy ki mit tesz le az asztalra. Az, hogy a Művészeti Akadémia az elmúlt hónapokban – mondhatnám, hogy években – újra és újra ilyen csodálatos dolgokkal lep meg bennünket, úgy gondolom, hogy ez maga a bizonyíték. Ez számít, ezt köszönjük, ehhez gratulálunk. A Magyar Művészeti Akadémia az egyik legfontosabb és most már az egyik legerősebb intézménye, bástyája a mi művészeti, kulturális világunknak.

Én éppen a Kulturális Bizottság meghallgatásáról érkezek, és az egyik képviselő, aki egy bizonyos jó nevű szervezetnek a képviselője, valami Együtt-PM mozgalom képviselője a Parlamentben, azt mondta, hogy nagy örömére szolgál, hogy a Magyar Művészeti Akadémiát továbberősítjük. Ez volt a mondat első fele, és a folytatást most nem mondom el, mert nem szeretnék ünneprontó lenni. De hogy az ilyen elegáns – vagy mondjuk így inkább, kedves – félmondatok mutatják azt, hogy jó felé haladunk, előre haladunk.

A magyar kultúra, a magyar művészeti élet végre egyszerre gazdag és sokszínű, és ugyanakkor szilárd egységet alkothat. A rombolás és a bontás helyett ablakokat és ajtókat nyitunk, széles tereket, hogy a párbeszéd – igen, az is – helyet kapjon. És ez csak akkor lehetséges, ha az épülőben levő alkotásban nemcsak a kijavítani valókat, hanem a már elért sikereket is észrevesszük. Én ehhez a sikerhez gratulálok az egész Művészeti Akadémiának, és különösen a kiállítás megálmodójának és rendezőjének.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter