Close
2017. november
H K S C P S V
« okt    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

Balog Zoltán beszéde az OKTV győzteseinek járó oklevelek és a Bonis Bona-díjak átadásán

2015. máj. 29. Beszédek | Hozzászólások

Államtitkár Asszony! Elnök Úr! Elnök Asszony! Tisztelt Pedagógusok! Kedves Diákok!

Egy olyan minisztériumban, ahová egyszerre tartozik az egészségügy, a szociális ügyek, családjog, ifjúság, kultúra, a sport, az egyházak, a nemzetiségek, a civil kapcsolatok, a társadalmi felzárkózás, az embernek súlyozni kell, hogy eldöntse, mivel foglalkozik és hová megy, és hová nem megy. Egyes munkatársaim szerint túl sokat foglalkozom az iskolákkal, és ez nem biztos, hogy jót tesz nekik, úgyhogy lehet, hogy ma már ide nem is kellett volna eljönni – mondják néhányan.

Én meg úgy gondoltam, hogy végre olyan dologról is lehet szó, ami a lényeg. Azért jöttem ide örömmel, és azért döntöttem úgy, hogy eljövök, merthogy végre a lényegről van szó, és a lényeg mégiscsak a tanítás meg a diákok. Egy iskolában lehet beszélni az életpályáról, lehet beszélni a portfólió feltöltéséről vagy letöltéséről, vagy kitöltéséről, lehet beszélni a cafetériáról, lehet beszélni a kötelező óraszámról, az iskolában töltött időről – mi van még, ami mostanában divatos téma tud lenni? De beszéljünk most inkább a lényegről. S a lényeg az mégiscsak az, hogy oda kell figyelnünk azokra, akiket tanítunk, és oda kell figyelni azokra, akik tanítanak. A legfőbb ideje volt, hogy a figyelmes kormányzás időszaka eljöjjön; figyelem azokra, akik figyelnek a tehetségekre. Az egyéni módszer alkalmazása, és az egyéni figyelem – tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy egy művészi feladat.

Önök, pedagógusok művészi minőségű munkát végeznek, és hát a jó pedagógus a tanítványain keresztül mérhető, de nem egy hét múlva, nem egy hónap múlva, nem egy év múlva, az is lehet, hogy csak 10-15 év múlva. Lehet, hogy egy tanár nyugdíjas koráig nem tudja meg, hogy egy diákjának ő volt a kedvenc tanára, tudott neki valamit adni, és sokat köszönhet neki. Merthogy a tanár-tanítvány viszony egy olyan bizalmi kapcsolat, ami akár egész életre megtartó erő is maradhat, csak hát – ha jól emlékszem a diákkoromra – erről mi szemérmesen nem szoktunk beszélni, nehogy a tanárok elbízzák magukat. Igen, ez a kapcsolat lehet öröm és büszkeség forrása, nemcsak a benne levőknek, hanem még akár a családnak is. Milyen jó beszámolni egy jó tanárról, vagy éppen egy rossznak minősített tanárt együtt szidni a szülőkkel – valóban lehet ez téma egy családban. Az ilyen viszonyok a kiváló pedagógusmunkát jelzik. A mi célunk az, hogy ez általános legyen, és ebben a küzdelemben szövetségesek vagyunk.

Híres pszichológus mondja: „A kimagaslóan tehetséges ember sohasem kötelességszerűen teljesít, tevékenységét nem a siker és az elismerés motiválja: az ilyen embert egyszerűen csak megfogja valami, és többé nem tud szabadulni tőle.” A mai nap a tehetség ünnepe, azoké a tehetséges diákoké, akiket megfogott valami. Merthogy ez kell, hogy igazi tehetséggé váljon valaki. Szükség van jó képességekre, a tudásra, szorgalomra, de mégiscsak szükség van egyfajta természetes kíváncsiságra is. A rossz iskola, alkalmas arra, hogy kioltsa ezt a kíváncsiságot. De ahol van akaraterő arra, hogy fölkeltsék a kíváncsiságot, hogy a diákok a saját képességeik határait fel tudják térképezni,  ott ki tudják szabadítani, felszínre tudják hozni a bennük rejlő tudást. A természetes kíváncsiságra olykor érdemes rásegíteni egy kis impresszióval, egy kis gyakorlattal, egy személyes történettel, hiszen sok múlik azon, hogy a fiatal érdeklődését sikerül-e felkelteni, motiválni, élményeket nyújtani neki, ami befogadóvá teszi a tudnivalók iránt.

Kodály Zoltán mondta: „Sokszor egyetlen élmény egész életre megnyitja a fiatal lelket. Ezt az élményt nem lehet a véletlenre bízni: ezt megszerezni, megadni az iskola kötelessége.” Önmagunk megismerése a saját képességeink feltérképezése, ehhez pedig a bátorítás, a támogatás szilárd, biztos támasz. Ahhoz, hogy valaki igazi tehetséggé váljon, feltétlenül szükség van pedagógusokra is – már csak így van berendezve az élet. Nem valamit tanulunk elsősorban, hanem valakitől tanulunk. Az igazi pedagógusok felismerik és gondozzák a tehetséget.

Az OKTV-díjazottjai, a Bonis Bona – A nemzet tehetségeiért díjazottjai és a Graphisoft-díjasok is megtestesült tehetségek, inkarnációk és megtestesült tehetséggondozók. Önök nap mint nap önzetlenül fordulnak oda a tanítványaikhoz, ha kell, akkor maguk elé helyezik őket, önmagukat adják, nemcsak a szakmai tudást, hanem egész személyiségüket. Ez a legnagyobb erőforrás a tanár-diák kapcsolatban, a tehetséggondozásban, az életre nevelésben. A mi célunk az, hogy minden tanuló – függetlenül attól, hogy az ország mely településén, vidékén születik, vagy, hogy milyen anyagi körülmények között, milyen szociális helyzetben él – versenyképes tudáshoz juthasson. Persze elsősorban mindeninek saját felelőssége, utána természetesen a szüleié, hogy kibontakoztassa tehetségét, de emellett az államnak, a kormánynak, a köznevelésért felelős vezetőknek is felelőssége, hogy a feltételeket ehhez megteremtse, és ezeket folyamatosan javítsa.

Hogyha a tehetséggondozás közös ügyünk, akkor azt is mondhatjuk, hogy a tehetséges fiatalok és felnőttek az egész nemzeti közösség erőforrásai. Emberi erőforrásra mindenképpen és mindannyiunknak szüksége van, óvnunk kell és gondoznunk, nem úgy, hogy a köznevelési rendszerben lenyesegetjük a kiemelkedő fejeket, a kiemelkedő tehetségeket, nem valamilyen középszert próbálunk egyben tartani, hanem azokat, akik kiugró tehetségek, valóban segítjük a kiugrásban, hiszen pontosan tudjuk, hogy ha az igazán jókat fejlesztjük és segítjük, akkor húzzák magukkal azokat is, akik esetleg éppen lemaradtak Ez egy alapvető pedagógiai tapasztalat.

A közoktatási vita most arról szól, hogy szakképzés versus, gimnázium, szakiskola, szakközépiskola, és amikor ezt a vitát figyelem, csak egy dolgot nem értek: hogyha valamit felértékelünk, az miért kell, hogy azt jelentse, hogy közben valami mást leértékelünk. A célunk az, hogy felértékeljük a szakképzést, a gimnáziumi képzést, a középiskolát. Ami nyolc, vagy ki tudja majd egyszer, talán nemsokára 9 osztály után – ezt önök már nem fogják megérni az általános iskolában. Azért akarjuk emelni a szakiskolát és a szakközépiskolát – lehet, hogy egyszer majd szakgimnáziumnak fogják hívni –, hogy a szakképzésen keresztül – akárcsak a gimnáziumon keresztül – az út felfelé vigyen. Olyan szakképzési rendszert akarunk kialakítani, ahonnan akár diplomát is lehet szerezni. És egy olyan gimnáziumot szeretnénk, ahol az átlépés a felsőoktatásba tulajdonképpen magától értetődő. Ehhez minőségre van szükség, és nagyon örülök annak, hogy a felsőoktatásban – az egyetemen, a főiskolán – tanulók többsége, illetve a képviseletük, a hallgatói önkormányzatok támogatják azt, hogy minden évben húsz ponttal emelkednek a felvételi ponthatárok, és ez ellen még senki nem tiltakozott.

A minőség jelenti a versenyképességet. A szakmai műveltség és a közműveltség kéz a kézben erősítsék egymást a köznevelés rendszerében. Egyik sem jobb vagy rosszabb, fontos vagy kevésbé fontos, értékes vagy kevésbé értékes akár nemzetgazdasági szempontból, akár társadalompolitikai szempontból. Az önök személyes előmenetele szempontjából. mind a kétféle képességre, tudásformára, mind a két iskolatípusra vagy éppen háromra szükség van az egyéni, a közösségi és a társadalmi jólét szempontjából, a jólét növekedéséért. Mindkét út nagyon jó, és nagyon szép út lehet. Nekünk, döntéshozóknak mind a két utat alkalmassá kell tennünk a képességek kibontakoztatására, a társadalmi különbségek csökkentésére, az esélyteremtésre, a továbbtanulásra.

„Az örömteli tevékenység azt hozza elő az emberből, ami benne a leghasználhatóbb, legértékesebb, amire a társadalomra a legnagyobb szüksége van.” – írja egy helyen Vekerdy Tamás. Nem hiszem, hogy el lehet jutni az OKTV megnyeréséig vagy előkelő helyezéséig valamelyik tantárgyi versenyen úgy, hogy ne okozna örömet a tanulás, és a tanulással szerzett tudás. De mi lehet az, amiről Vekerdy Tamás azt mondja, hogy a leghasználhatóbb, a legértékesebb, amire a társadalomnak és az egyénnek a legnagyobb szüksége van? Meggyőződésem, hogy ez maga a tudásban és gyakorlati kompetenciákban gazdag emberi erőforrás, a létezés öröme, és ennek az örömnek az átadása másoknak.

A nagyvilágban a magyarokat bátor és tehetséges népként tartják számon, mi magunkkal talán ritkán tesszük meg ezt; voltak és vannak nagyszerű sportolóink, kiváló tudósaink, sok ragyogó ember, akik dicsőséget hoztak és hoznak Magyarországnak. Hiszem, hogy önök az ő nyomdokaikon járnak, és hogy önök lesznek azok, akik valóságos teljesítményt hoznak létre. Szeretném, ha a valóságos teljesítményt létrehozók válnának valóban mértékadóvá – nem a leghangosabbak, hanem a legjobban teljesítők. Ehhez sok sikert kívánok! Kétszáz elismerést fogunk a két államtitkár asszonnyal most átadni.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter