Close
2017. szeptember
H K S C P S V
« aug    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930  

Balog Zoltán beszéde az osztrák-magyar határnyitás 25. évfordulójáról tartott sajtótájékoztatón

2014. feb. 26. Beszédek | Hozzászólások

Tisztelettel köszöntöm a sajtó képviselőit és az elnökség tagjait!

Az, hogy milyen fontos az emlékezetkultúra egy országban, azt hiszem, azok a viták, amelyek a nagy évfordulókat kísérik, megfelelő súllyal jelzik. Ha azt mondom, hogy száz, akkor az első világháborúra gondolunk, ha azt mondom, hogy hetven, akkor 1944-re gondolunk, és a huszonöt, az pedig valóban nemcsak a keletnémetek szabadságának a kezdete, vagy mondjuk így, a Magyarországon keresztül menekült keletnémetek szabadságának a kezdete, hanem valóban a rendszerváltoztatás kezdete. Ennyiben Tallai Gáborral azt hiszem, majd vitatkoznék; ő azt mondja, hogy a rendszerváltoztatás éve, én azt mondanám, hogy a kezdete; szerintem a vége még mindig nem egészen világos, hogy hol is van. Mindenképpen egy nagyon fontos kiindulópont.

Én magam azért köszönöm a meghívást államtitkár asszonynak külön is, mert én valóban személyesen is részt vettem ezekben az eseményekben, nyilván nem olyan súllyal, ahogyan azt Kozma Imre atya tette, hanem inkább csak egy kis – hogy mondjam – szürke lelki gondozóként, de nagyon emlékezetes ez az időszak azok számára, akik részt vettek benne. Nekem az az emlékem, hogy Magyarország lakosságát olyan különösebben nem rázta meg ez a dolog, mint ahogy annak idején a páneurópai piknik sem, de akik részt vettek benne, azok érezték, hogy a szabadság szele megérintette őket, és hogy az osztrák határ átlépése az nem csak egyszerűen arra való, hogy aztán megvásároljuk a szükséges háztartási gépeket, hanem ez valóban az önbecsülésünkről is szól, a szabadságunkról is szól.

Tehát emlékezetkultúra, azt gondolom, hogy ez kulcseleme annak a programsorozatnak, amit meg fogunk szervezni. Amint igazgató úr, Tallai Gábor mondta: valóban úgy vagyunk ezzel – én magam is úgy vagyok ezzel -, hogy a gyermekeinknek, aztán majd az unokáinknak hogyan is fogjuk elmondani, elmesélni, átadni ezt a korszakot úgy, hogy az valóban hiteles legyen; hogy megértsék, milyen drága jószág a szabadság. Ehhez szükség van olyan rendezvényekre, ahol a szemtanúk és azok, akik ezeknek az eseményeknek a kutatói, érintettjei, meg tudjanak szólalni.

Én egyetlenegy gondolatot mondanék: talán nem érzékeljük, de a németekre azért van szükségünk nekünk, magyaroknak sok szempontból, így gazdaságilag és politikailag is, mert Németország az az ország, amelyik nemcsak két diktatúrát élt át, hanem átélte ebből a két diktatúrából a megszabadulást, közben pedig a nyugati szövetségi rendszer része volt. Tehát ha mi azt szeretnénk, hogy a rendszerváltoztatás meg a határnyitás és minden más ne csak egyszerűen valami privát közép-kelet-európai emlékezetnek a része legyen, valami olyan lokális történet, ami egyébként Nyugat-Európát nem érinti, akkor ebben segítségül a németeket tudjuk használni, hiszen a németek tudják ennek a jelentőségét.

Németországban egy nagyon szép vándorkiállítást készítettünk éppen a páneurópai piknikről, amelyik a Magyar Nagykövetségről indult el, és körbejár Németországban. A németek úgy hívnak bennünket, hogy az egykori kelet, „ehemaligen Osten” – ha van egykori kelet, akkor kell lennie egykori nyugatnak is, mert a két diktatúra közös, terhes örökségünk, azzal együtt kell szembesülnünk, ez természetes. Az első a nemzeti szocializmus által gerjesztett diktatúrájuk, de a második diktatúra, a kommunista diktatúra is közös örökségünk, és nem egyszerűen egy kelet-európai epizód, ami Nyugat Európában, mondjuk egy Londonban vagy egy Bretagne-ban élő embernek nem jelent semmit, és azt mondja, hogy ez a ti dolgotok. Vannak még mindig olyan térképek, amik az egykori vasfüggönnyel végződnek, még adott esetben iskolai tankönyvekben is. Tehát nagyon fontos, hogy amikor mi emlékezünk, akkor ebbe olyan módon vonjuk be az európai gondolkodókat meg az európai közvéleményt, hogy világos legyen, hogy igen, ez is közös történet. Tehát a diktatúrák öröksége egy közös, terhes örökség, és a szabadság öröksége, a szabadságvágy öröksége is egy közös örökség. Akkor van közös európai gondolkodás erről, hogyha valamilyen módon újra és újra párbeszédbe kerül az egykori kelet és az egykori nyugat, és mi magunk itt Magyarországon – de ez így van a volt NDK területén is, ezt elmondhatom személyes élményekből is – ezer ponton érezzük akkor, amikor Brüsszellel konfliktusba kerülünk, akkor, amikor európai ügyekben más a véleményünk, más az álláspontunk, amikor mi úgy gondoljuk, hogy nekünk az európai egységen belül más utat kellene járnunk, akkor újra és újra szembesülünk azzal, hogy nem értenek bennünket, és hogy ez a meg nem értés valahol annak a negyven évnek a következménye, amit mi a vasfüggöny mögött töltöttünk el a kelet oldalon.

Tehát ez egy olyan közös feladat, amiben a Terror Háza Múzeum nemzetközi kapcsolatai, az a nemzetközi kutatási network, amibe főigazgató asszony bevitte a Terror Házát, nagyon sokat segíthet ennek a megértésnek a kimunkálásába. Az egyházakról már nem is beszélve, hiszen az egyházak azok, akik belül, a lelki közösség tekintetében soha nem fogadták el ezt a megosztottságát Európának.

Bár nem vagyok méltó arra, hogy Kozma atya munkáját értékeljem, de mégiscsak, ha annyi értékelő mondatot elfogad, akkor a Máltai Szeretetszolgálat sem jöhetett volna soha létre meg az a szolgálat se, amit ő végez, hogyha a kereszténység lelki egysége, ez a magától értetődő lelki egység Európán belül nem lett volna fenntartva a diktatúra ellenére is. Még akkor is, hogyha voltak olyan egyházi vezetők, akik ilyen ügyekben egyébként csődöt mondtak – de ez most nem tartozik feltétlenül ide.

Tehát azok a szereplők vannak itt, akik valóban ebben a közös gondolkodásban sokat tudnak tenni a megerősítésben, egyáltalán az elindításában. Úgyhogy bízok benne, hogy ez az év ebből a szempontból is sikeres lesz.

Köszönöm a figyelmüket!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter