Close
2017. szeptember
H K S C P S V
« aug    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930  

Balog Zoltán beszéde az V. Nemzeti Tanévnyitón

2014. aug. 31. Beszédek | Hozzászólások

Tisztelt Tanárok, Szülők, tanulást elkezdő és folytató Diákok!

Minden új gyermek, minden első osztályos megjelenése az iskolában egy újabb esélyt jelent nekünk, szülőknek, tanároknak, köznevelést irányítóknak, sőt az egész országnak, hogy ha mi is jól végezzük a munkánkat, akkor általuk jobb lesz a világ. Jobb lesz, erősebb lesz, derűsebb, bátrabb lesz a mi, magyar világunk is. Ezért ünnep minden új nemzedék belépése az iskola kapuján. Persze nemcsak az ő ünnepük, az elsősöké – akik most ott szorgalmasan rajzolgatnak és írogatnak, nagyon eredeti ötlet, az iskolapadba ültetni őket, ezt külön köszönöm –, nemcsak az ő ünnepük, hanem mindannyiunké, akiknek közük van az iskolához, a tanításhoz és a tanuláshoz. Hiszen az új kezdet nekünk is esélyt ad arra, hogy ebben az iskolaévben mi is jobban csináljuk, mi is jobban tegyük a dolgunkat, na, nemcsak a felnőttek, hanem a másodikosok, a harmadikosok, sőt még a hetedikesek és a nyolcadikosok is, és aztán mindannyiótoknak a szülei, a tanáraitok, az oktatás irányítói, természetesen a kormányzati felelősök is.

Minden tanévben magasan kezdünk, magaslaton, az ünnep magaslatán. Az ünnep azért magaslat, mert lehetőséget teremt nekünk arra, hogy a munkánkat, sőt az életünket egy magasabb dimenzióba helyezzük, egy magasabb dimenzióban lássuk, és így aztán erről a magaslatról körbetekintve lássunk az iskolából, az életünkből többet, mint mondjuk hétfőn vagy csütörtökön a harmadik és a negyedik óra között látunk. Többet látni. Többet látni a pedagógusnak, többet látni a szülőnek, az oktatás irányítójának, de ilyenkor talán elvárhatjuk az országnak a figyelmét is, azt, hogy ma egy kicsit mindenkinek a figyelme az iskolára irányuljon, azoké is, akiknek már nincs, vagy még nincs iskolás gyermeke, és hát főként jó, hogyha ezt a többet látják az iskolások, elsősorban az újat. A mai elsősöknek az a több, hogy ma sokkal több a figyelem – és bízunk benne, a jóindulat is –, mint ami egyébként körbeveszi őket. A családban is egy nagy esemény, amikor egy gyermek elkezdi az iskolát. Aztán talán még a szomszédok is észreveszik ezt. Sőt, a figyelmet azzal is kifejezzük, hogy majd közlekedési rendőrök segítik azt, hogy az első napokon az iskolába kényelmesen és biztonságosan lehessen eljutni.

Itt van ma a televízión keresztül az ország figyelme, a média figyelme, a miniszteré, az államtitkáré, bár a média figyelme sokszor az államtitkárokra irányul, de talán most érdemes lenne együtt figyelnünk a jövő nemzedékre, a gyermekeinkre, mert a figyelem az azt jelenti, hogy nem vagytok egyedül – mi úgy hívjuk ezt, hogy közfigyelem. Az, hogy ti most itt vagytok, és elkezditek az iskolát, közügy, és ez már nemcsak az elsősökre vonatkozik. A ti sorsotok, a ti teljesítményetek fogja meghatározni, hogy milyen lesz Magyarország húsz-harminc év múlva. Ez a több, amit most láthatunk, hogy mi is a tétje, mi is a kockázata az iskolának, a tanulásnak. És hát a szülők is – bízom benne – egy kicsit többet láthatnak ma, mint az úgynevezett dolgos hétköznapokon, talán most jobban látszik, hogy mit is akarunk mi, mit is akarunk a családdal szövetségben a gyermekeinkkel kezdeni. Talán ma itt, ezen a napon sokkal inkább odafigyelünk arra, hogy mi is a lényege annak a Nemzeti alaptantervnek, ami megjelenik az új tankönyvekben, mi az értelme annak, hogy próbálunk délután is értelmes foglalkozást nyújtani a gyermekeinken, mi is az értelme annak, hogy talán a tanáraink is egyre derűsebbek lesznek. Az a több, ami látható a tanároknál is, az nemcsak egyszerűen a magasabb bér, – és bízunk benne, hogy érzékelhetően több, meg hát több egy kicsit a munka is –, hanem a munkán meg a bértáblán túl most könnyebb odafigyelni arra, ami a lényeg; hogy a tanárok, a tanítók mégiscsak a jövőt alakítják, és azért ennél magasabb hivatás nincs.

Nekünk, a miniszternek, az oktatás irányítójának, a kormánynak ilyenkor még jobban látnunk kell azt, hogy milyen nagy szüksége van az egész országnak, az egész nemzetnek jó iskolára, jobb iskolákra. Hogy milyen fontos a bemenet, hogy minél többen alkalmasak legyenek, valóban iskolaérettek abban a korban, amikor el kell kezdeni az iskolát, ez ma még nagyon nem így van Magyarországon, ezért fontos az óvoda, a bölcsőde megerősítése. Aztán legalább olyan fontos a bemenet mellet a kimenet is, hogy hogyan tovább, hogy aztán legyen hová menni. Hiszen a mi dolgunk az, hogy mindenkit képességének megfelelő képzéshez, tudáshoz juttassunk, hogy aztán ebből szakma legyen és hivatás, és ebből egyszerre legyen egy versenyképes Magyarország, és egy olyan biztos értékalapú Magyarország, ahol jó lenni, ahol jó élni, ahol valóban büszkék lehetünk arra, hogy mi éppen itt élünk.

Van egy külföldre szakadt unokám Zürichben, ott hároméves korban, az óvodában az első ének, amit megtanulnak, úgy hangzik: „Ich liebe Zürich.” Ez azt jelenti, hogy „Szeretem Zürichet.” És aztán felsorolják, hogy szeretik a tavat, szeretik az erdőt, szeretik a madarakat, szeretik a nagymamájukat Zürichben, szeretik azt az országot, amelyikben élnek. Mert ezt is meg lehet tanulni, vagy ha a családban megtanultuk, akkor ebben is meg lehet erősödni az iskolában. Igen, a mi dolgunk az, hogy mindezt megadjuk, hogy erre lehetőséget teremtsünk, de a legfontosabb mégiscsak a bizalom. Azt mondják, hogy egy vállalkozás sikerességében 30 százalék a munkaerő, a tőke, a jó adórendszer, a kiművelt emberfők, a jó infrastruktúra, és minden más, 70 százalék pedig egyetlen szó: bizalom. Ha bizalom nélkül még sikeres vállalkozás sincs, akkor honnan lenne sikeres iskola?

Hívjuk segítségül a filozófus-pszichológus tanárt; Ranschburg Jenő írja egy helyen: „Gyermekeinket arra kell nevelnünk, hogy bízzanak kortársaikban és a felnőtt világban, hiszen csak így érhetik el, hogy bennük is megbízzanak az emberek. A kölcsönös bizalom pedig minden emberi kapcsolat alapja.” Igen, ennek a bizalomnak az erősítése a szülők és az iskola között úgy indulhat, hogyha nem egyszerűen szolgáltatásnak tekintjük az iskolát, ahova beadjuk a gyermeket, aztán majd valamit kapunk a pénzünkért, hanem valóban nevelést egy közös feladatnak tekintjük a családdal, a családokkal szövetségben. És igen, a bizalom a tanárok között, a tanárok és a szülők között, és talán még ezt is lehet kérni egy ilyen ünnepi napon: a pedagógusok és a kormányzat között. Mert az össztársadalmi bizalom megszületésében és újjáépítésében az iskola fontos szereplő lehet. Lehetőséget kell adni arra, hogy minden részről megerősödjön a bizalom, és ez, mint egyfajta kötőanyag, erőssé tegye a magyar társadalom alapját, a gyermeknevelést. Hiszem, hogy ebben a tanévben a kormány, az iskolák és a családok még közelebb kerülnek egymáshoz, és tovább szilárdul köztünk a – bízom benne, hogy meglevő – bizalom.

Miért is van erre annyira szükség? Nemrégiben olvastam egy cikket, ahol arról ír egy iskolapszichológus, hogy a mai szülők nagy bajban vannak, mert hatalmas terhet cipelnek magukkal; attól rettegnek, hogyha más felnőtt kivetni valót talál a gyermek viselkedésében, a szülő nevelői munkáját fogja kritizálni, nem beszélve a tanárokról. Ezt írja: „Régen nem számított különleges esetnek, hogy a buszvezetők, a tanárok, a boltosok vagy más szülők rendre utasították a rakoncátlan gyermekeket. Ők voltak a távol lévő anya vagy apa szeme, füle, és mindannyiukat az a cél fogta össze, hogy azért mégiscsak rendes fiúk és lányok cseperedjenek fel a környezetükben. A közösség fontos részt vállalt a nevelésben.” Nos, ha ma valaki rá mer szólni egy gyerekre, az apja vagy az anyja azonnal dühbe gurul, tökéletesnek látják a gyermeküket, és gyakran nem fogadják el a tanárok vagy mások jelzéseit arról, hogy esetleg mégsem így van, hanem beviharzanak az iskolába, és fegyelmezés helyett megpróbálják kivenni a gyermeküket abból az osztályból. Úgy érzik, hogy minden körülmények között tökéletes képet kell vetíteniük a világnak, és sajnos bizonytalanság lesz úrrá rajtuk, ha úgy érzik, hogy mások bírálják az ő családi nevelő munkájukat. Igen, az együtt nevelés, a közös nevelés a példamutatással kezdődik, és aztán ezen az összefogások múlik. Mert, ha valódi értékek mentén neveljük őket meg magunkat – hiszen az etika, az erkölcs, az nem egy olyan tantárgy, amit csak az első nyolc osztályban kell tanulni, az ember az élete végéig tanulja –, akkor valóban, az iskola nagy lehetőség lehet arra, hogy valamilyen módon erősítsük a társadalom, a nemzet összetartó erejét. És persze legalább ilyen fontos a komoly tudás átadása, ez nagyon fontos cél. Az új tankönyvek ezt a célt szolgálják, a digitális tananyagok, és minden más, ahol próbálunk úgy fejleszteni, hogy ez a családoknak a pénztárcáját ne terhelje meg túlságosan. Ha megengedik, mégis egy visszafogott büszkeséggel jelentem azt, hogy ma az általános iskolában a gyermeket kétharmada kapja ingyen a tankönyveket; körülbelül 750 ezer általános iskolai tanulóból közel 500 ezren. De hát persze a lényeg mégiscsak az, hogy mi van a tankönyvekben az elvárt takarékossági szempontokon túl, és ezért bízunk benne, hogy a tartalmon látják azt a változást, amit a magyar iskola átalakulása jelent. Az a lényeg, hogy se a szülők, se a gyerekek semmit ne érzékeljenek a reformokból, ami az iskola szervezését illeti, viszont abból, ami a tartalom, minél többet észrevegyenek. Jobb, izgalmasabb, taníthatóbb tankönyvek kerüljenek az iskolapadba és az asztalra.

Fontos, hogy ne felejtsük el soha, akikért dolgozunk: a diákokat, a gyermekeket. Van erre a korábbi szakmámból egy kis történetem; korábban az volt a munkám, hogy vasárnap délelőttönként felmentem egy ilyen emelvényre, úgy hívják, hogy szószék, kinyitottam egy fekete könyvet, felolvastam belőle néhány mondatot, és aztán ránéztem azokra, akik ott vannak, és megpróbáltam erről egy beszédet mondani. Egy idő után azt vettem észre, hogy nem bírom elolvasni a szöveget, mert romlik a szemem. Csináltattam egy olvasószemüveget, felolvastam a textust, és aztán ránéztem a gyülekezetre, és csak homályos káposztafejeket láttam, és akkor éreztem, hogy valami baj van. Vagy a szemüveget veszem le, vagy lesz egy olyan szemüvegem, ahol egyszerre látom azt, amit tanítani kell, meg azokat, akik ott ülnek. Mert az egy nagyon fontos dolog, hogy lássuk azokat, akiket tanítunk, lássuk, hogy kik is ők valójában, megértsük, megközelítsük a személyiségüket, mert csak akkor lesz az a bizalom, ami nélkül nincs tanulás. Ez a kettő együtt: a tananyag – mondjuk így: a textus –, ami a könyvben van, akár fekete, akár narancssárga, akár bármilyen más színű, és azok, akikkel együtt tanulhatunk, akiket tanítunk, a diákok, az ő világuknak az ismerete, ez a kettő adja ki a jó pedagógiát. Kívánom, azt, hogy ezekből a többletekből, amiket ma inkább láthatunk, mint holnap vagy láthattunk tegnap, ezekből a többletekből építkezzünk együtt. Építkezzünk együtt a jó tankönyvekből, építkezzünk az emelkedő fizetésből és építkezzünk abból, hogy előbb-utóbb – bízzunk benne – lesz egy olyan tanév, amikor azt jelenthetjük, hogy több gyermek iratkozott be az első osztályba, mint az előző évben – ez sajnos ma még nincs így Magyarországon, de ezen is érdemes dolgozni.

Ma már van olyan ország egyébként Európában, ahol a családtudományt az egyetemen tanítják, merthogy bizony a család az, amire építhetjük az iskolát is, meg az egész életünket. Legyen hát több bizalomból is, legyen több emberi erőforrásból, és még azt is meg merném kockáztatni – bár államtitkár asszonnyal nem egyeztettem –, hogy legyen több szünidő is. Mondjuk így, hogy – több szünidő lesz egyébként ebben az évben –, de legyen úgy több szünidő – azt gondolom, ez még fontosabb –, amelyben valóban lehetőség van a szünidő értelmes és hasznos eltöltésére. Ehhez majd csatlakoznunk kell, azon is dolgozunk, hogy a szünidőt úgy tudjuk kihasználni, hogy az a hátrány, ami a hosszú szünidőből néha a tanításban jelentkezik, azt is kicsit tudjuk csökkenteni. De most mielőtt még a szünidőről beszélnénk: Magyarország 2014/15 tanévét ezennel megnyitom.

Köszönöm a figyelmüket!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter