Close
2017. november
H K S C P S V
« okt    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

Balog Zoltán beszéde Brüsszelben – 2014. március 17.

2014. márc. 17. Beszédek | Hozzászólások

Tisztelt Ünneplők!

Köszöntöm a magyarok barátait, az excellenciásokat és a nem excellenciásokat, és köszöntök minden ünneplő magyart itt Brüsszelben!

Sajátos helyzet ez, a magyar szabadság ünnepét Brüsszelben, az Európai Unió központjában ünnepelni. Hiszen Brüsszelből nézve Magyarország periféria, azt is mondhatnánk, hogy az Unió külső határa, és hacsak nem történik valami megrendítő ügy, ahogy most Magyarország keleti határának másik oldalán, Ukrajnában, akkor a periféria általában nem számít. Magyarországra nézve, Magyarországról nézve viszont a brüsszeli magyarok számítanak végvári vitézeknek, akik értünk, magyarokért és a mi értékeinkért harcolnak itt Brüsszelben.

Azért is jöttem most ide, amikor lezárunk egy ötéves európai parlamenti ciklust, és egy négyéves magyarországi országgyűlési ciklust, hogy a magam nevében és a Magyar Kormány nevében köszönetet mondjak ezért a küzdelemért mindenkinek. És köszönetet mondjak azoknak is, azoknak a nem magyar barátainknak, akik ezekben a harcokban mellettünk álltak és állnak. Bízom benne, hogy ők is tudják, amikor mellénk állnak egy ügyben, akkor nem egyszerűen a barátságot fejezik ki – ami persze jól esik az embernek -, hanem a vitát generáló magyar ügyekben meglátták azt, hogy ezek valójában európai ügyek. A jövő Európájának nagy kérdései, melyeket minden nemzetnek külön-külön, és azután együtt is meg kell válaszolnia, és ezeket a válaszadásokat valakinek el kell kezdeni. Mi igyekeztünk. Legyen szó akár a gazdaságnak és a háztartásoknak szükséges energia biztosításáról, akár a válságok terheinek igazságos elosztásáról Magyarországon és Európában, akár a média szabadságának és a polgárok méltóságának a viszonyáról, nem beszélve az Európai Unió alapértékeiről, az európai történelmi örökség sorsáról, különösen a keresztény kultúra és értékrend megerősítéséről.

Brüsszelben ünnepeljük a magyar szabadságot, ahol persze nem csak mi számítunk különösen szabadságszerető népeknek, hiszen itt ülnek olyan nemzetek képviselői, mint a flamandok vagy éppen a vallonok, nem beszélve a lengyelekről, a franciákról, vagy éppen a görögökről vagy az amerikaiakról. Merhetnénk-e bármelyik népre azt mondani Európában, hogy nem szabadságszerető nép?

Ebből viszont következik egy paradox igazság. Ebből az következik, hogy egy olyan közösségben kell megvédenünk a szabadságunkat, a magyar szabadságot, az önrendelkezésünket, a magyar önrendelkezést és a szabadsághoz fűződő vagy a szabadsággal kapcsolatos jó hírünket, ahol az egyik alapérték éppen a szabadság. Ennek a nevébe minket gyakran és súlyosan bírálnak, éppen az úgynevezett LIBE Bizottságban – milyen beszédes a neve: Committee on Civil Reverse and Justice and Home Affairs Liberties, szabadságok. Már ez is árulkodó, mert ebből is látszik, hogy Brüsszelben nem a nagy, oszthatatlan szabadság eszméjéről van szó, hanem arról, hogy miként viszonyul az egyik ember, az egyik közösség, az egyik ország szabadsága a másik ember, a másik közösség, a másik ország szabadságához. Amikor különböző minőségű, súlyú, tulajdonú szabadságokról van szó, akkor ezekben a szabadságküzdelmekben mindig benne van a gazdasági érdek, például a piac szabadsága, mindig benne van a politikai erőnek a különbsége, a nagy és befolyásos és a kisebb országok között; még katonai potenciál is benne lehet. És benne lehetnek természetesen történelmi szövetségek és történelmi meghatározottságok. Gondoljunk csak arra, hogy mindezek hogyan határozzák meg ma Brüsszelből nézve mondjuk Ukrajna szabadságát és biztonságát, vagy a Krími vagy éppen a Kárpátaljai népek és népcsoportok szabadságát és biztonságát.

Amikor Brüsszelben Magyarországról van szó vagy a magyar szabadságról, itt mi egyszerre vagyunk kicsik és jelentéktelenek – miért tagadnánk -, máskor meg fontosak, középpontba helyezettek, hogy ne mondjam, célkeresztben. De van nekünk egy történelmi tapasztalatunk, hogy Európában valahogy mi, magyarok mindig akkor leszünk fontosak, ha szabadságügy van, ha a szabadságért kell küzdeni. És ilyenkor vagy harang szól, vagy nagy csend van. 1456 óta azért szólnak mindenütt Európában délben a harangok, mert a keresztény világ szabadságát Nándorfehérvárnál a magyarok megvédték. 1848-49-ben, mikor Petőfi azt írta: „Európa csendes, újra csendes, elzúgtak forradalmai”, akkor Heinrich Heine a szabadság német romantikus költője így válaszolt: „A szabadság mentsvára rom, száz sebből vérzik Magyarország, ha e szót hallom, magyarok – költötte Heine -, szűknek érzem német zekémet, keblemben tenger kavarog, s mintha trombiták köszöntenének”. Majd alig telt el több mint száz év, 1956-ban már Márai beszélt úgy a magyar szabadságharcról és a világ csöndjéről, hogy „Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.” Végül eljött 1989, Európa közepén a vasfüggöny leomlását ott, a Rákoskeresztúri temetőben a 301. parcellánál június 16-án egy halk lélekharang jelezte. Európa, a magyarok és a szabadság különös történet.

A mai magyarok kérdése, hogy lehet-e a 2010 óta vívott vitáinkat az Európai Unió központjában, Brüsszelben szabadságharcnak minősíteni. Miután ezt már a miniszterelnökünk megtette, én csak próbálok ehhez érdeket szolgáltatni. Tehát a kérdés költői, természetesen lehet. De ezzel együtt ez egy fontos kérdés, hiszen más országok is küzdenek itt Brüsszelben kötelezettségszegési eljárásokkal, más országok is nyilvánítanak a Bizottság álláspontjától eltérő véleményeket és viszont. A Bizottság is bírál más országokat is, de azért mégis mi, magyarok valahol ott belül érezzük, és éreztetik is velünk, hogy itt azért egy kicsit többről van szó, a magyar ügyek túlmutatnak bizonyos félreértéseken, egyeztetési mechanizmuson, amiket le kell játszani. Itt többről van szó. Vajon miért van többről szó?

Azért van többről szó – és induljunk el a kezdetektől; 2011 tavasza, amikor Alaptörvényünket vitatják itt Brüsszelben, akkor az az Alaptörvény egy olyan dokumentum, amely éppen a kétharmaddal nyert szabadságnak egyrészt a gyümölcse, másrészt meg a záloga. Amikor azt vitatják, hogy Magyarországon nem érvényesülnek maradéktalanul az emberi szabadságjogok, akkor az persze, hogy szabadságügy. És ugyan ezeket a vitákat – ezt sohase felejtsük el – a jog asztalánál mind megnyertük. Ezért is mondtam köszönetet. A jog asztalánál megnyertük, nem maradt semmiféle kifogás, ezt rögzítsük. De az a várva várt csend, hogy Európa újra csendes, az mégsem következett be, sőt, még elismerést se kaptunk, pedig érdemeltünk volna. Mert maradt valami gyanakvás. Ők – nem tudom pontosan, kik azok az ők – korlátozni akarják Magyarország szabadságát. Mi – ezt pontosan tudom, hogy kik vagyunk –, mondják ők, nem tiszteljük úgy a szabadságot, mint ahogy ők szeretnék. Ezt én így fogalmaznám, helyesen ez így hangzik: mi nem úgy tiszteljük a szabadságot, hanem másképpen, mint ahogy ők szeretnék. A gyanakvás mögött, én úgy gondolom, és talán ebben egyetértünk néhányan, hogy egy másik szabadságharc húzódik. Az a gazdasági szabadságharc, amely nekünk azt jelenti, hogy Magyarországon élhetőbbé, szabadabbá akarjuk tenni az életet, és ezért meg kell küzdenünk. Ezért meg kell küzdenünk a korlátlan piac, a korlátlan verseny, a korlátlan pénzérdek híveivel és érdekcsoportjaival. Hogy milyen eredménnyel, arról nagykövet úr ékes angol nyelven már részben beszámolt. Ezért van az, és nem másért, hogy hiába győztünk és győzünk papíron, a helyzet a médiában és a politikai csatákban feloldhatatlan marad. Mert ami Magyarországon a mindennapok szabadságának az erősödését jelenti, az másutt, és nem csak Brüsszelben, érdeksérelmet jelent.

Hogy csak egy apró, de fontos példát említsek: amikor Magyarországon a béren kívüli juttatások – népies nevén Cafeteria – rendszerének a hasznát nem egy magáncéghálózat, hanem a nyugdíjasok, a fogyatékosok és a magyarországi szegények kapják, az erősíti Magyarországon a mindennapi szabadságot, például a mozgás szabadságát, merthogy ebből több tízezren tudnak nyaralni vagy éppen telelni, de ez közben természetesen érdeksérelmet is jelent – Magyarországon kívül. Amikor a családi adókedvezmény pénzügyi fedezetének egy részét a bankadó fedezi, akkor az persze egyik oldalról érdeksérelem, a bankok érdeksérelme, de közben a családok mindennapi szabadságát erősíti. Amikor százezrek menekülhetnek ki a devizahitel csapdájából, ez az egyik oldalon növeli a szabadságot, vagy helyreállítja azt, a másik oldalon persze érdeksérelem. Amikor csökkenek az energiaszámlák – hogy ne maradhasson ki egy ’48-as beszédből a rezsicsökkentés –, akkor az több szabadság azoknak, akik kétszer fizették meg a kommunizmus árát, egyszer 1990 előtt, aztán meg 1990 után, de közben ez természetesen veszteség a monopol helyzetű energiacégeknek. És egy utolsó apró – de számomra nagyon fontos példa –, amikor a Keresztény Roma Szakkollégiumi Hálózatban Magyarországon több száz cigány, roma fiatal jut diplomához, ez nekik a szabadság növekedését jelenti. És milyen érdekes, ez nem jár senki érdekének a sérelmével, ez mindenkinek az érdeke.

1989 tapasztalata éppen az, hogy a szabadság és a hozzájövő demokrácia, az nem hoz, nem hozott automatikusan igazságosságot, egy igazságosabb társadalmat. Az úgynevezett rendszerváltoztatás vesztesei tudnának erről sokat beszélni. Szabadság és demokrácia nem egyenlő automatikusan igazságossággal, társadalmi igazságossággal. Merthogy mióta örülünk annak, hogy nincs politikai és ideológiai vasfüggöny, azóta is a szociális vasfüggönyök szabdalják Európa térképét, adott esetben országokon belül is. És éppen ezért mindenütt, ahol az Európai Unió azért küzd, hogy a szabadságeszme a polgárok mindennapi szabadsága legyen, és a szociális kiszolgáltatottság ne kösse gúzsba papíron a szabadokat, vagy úgy, hogy menniük kelljen megélhetésért máshová – migráció -, vagy ne úgy, hogy ne tudjanak mozdulni, mert nincs hozzá erejük; tehát minden ilyen küzdelemben, minden ilyen szabadságküzdelemben szövetségesei vagyunk az Európai Uniónak.

Magyarország gazdasági helyzete – hogy eljussak 1848-ig – 1848-ban is meghatározta a szabadság fokát. Kossuth Lajos erről 1848. július 11-én így beszélt: „Amint a múlt országgyűlés szétoszlott, és az első felelős magyar minisztérium hivatalába lépett, üres pénztárral, fegyver nélkül, honvéderő nélkül volt, így hát lehetetlen volt mély fájdalommal nem éreznie a nemzet állapotának irtózatos elhanyagoltságát.” Majd így folytatja: „Ezen viszonyok közt vettük át a kormányt, megtámadtatva árulás, pártütés, reakcionális mozgalmak és mindazon szenvedélyek által, melyeket átkos örökségül hagyott reánk Metternich politikája.” Akkor is a labancok voltak, aztán később is. És még ezt írja a gazdasági szabadságharcról Kossuth Lajos: „Akinek a keze egy nemzet zsebében, és kinek kezében egy nemzet fegyvere: az ezzel a nemzettel rendelkezik, s annak a nemzetnek nincs szabadsága.”

Amikor szövetségesek után nézünk és itt Brüsszelben ez kötelességünk, és mindenütt a világon, Magyarország szövetségesei más európai nemzetek, ez létkérdés, akkor erről a létkérdésről Kossuth ezt írja: „Jogainkból, önállóságunkból, nemzeti szabadságunkból senkinek barátságáért, és senkinek fenyegetése miatt egy hajszálnyit sem engedünk.” Zárójelben: az akkori jegyzőkönyvben harsány helyeslés, ez van ideírva – zárójel bezárva. „A veszély nagy – folytatja Kossuth – vagyis inkább nagy lehet, ha elhárítására nem készülünk, Minden szövetségi érintkezések mellett is élni nem fog azon nemzet, mint azon ember sem, kit nem saját életereje tart fel, hanem csak másoknak gyámolítása.” Saját életereje a szövetségek mellett, vagy ha kell azok ellenére. Saját életerő kellett 1848-ban a szabadsághoz, és ma is ez kell a szabadsághoz. Saját életerő, egy nemzetnek saját életereje.

1849-ben Hentzi tábornok a budai oldalról szétlövetett egy gyönyörű épületet, a Vigadónak az elődjét, a Redoute-ot, egy tánctermet, kizárólag azért, mert Kossuth ezt a beszédét, amiből idéztem, ott mondta el. Volt stílusa. 2014. március 14-én este újra átadtuk a Pesti Vigadót a nagyközönségnek és a Magyar Művészeti Akadémiának; azt a Pesti Vigadót – és ezt bátran mondhatom, javaslom mindenkinek, hogy nézze meg -, amelyik szebb, mint valaha, hiszen a különleges világítás olyan részleteit is megmutatja, amelyek soha nem látszódhattak. Ezen az estén tele volt a Vigadó nagyterme csodálatos művészekkel, Kossuth-díjasokkal, a Művészeti Akadémia tagjaival, ott voltak a Magyar Filharmonikusok, ott volt Bogányi Gergő, a csodálatos zongorajátékával, annyi szabad művész volt ott azon az estén, hogy rájuk is igazak Kossuthnak ugyanebben a beszédben, 166 évvel ezelőtt elmondott gondolatai. Ezt mondta Kossuth: „Néhány évek előtt azt mondám: csak egy pontot adjon az Isten, melyre támaszkodva mondhassam, hogy a nemzet fel fog lelkesülni, és nem desperálok, nem aggódok jövője miatt. Most meg hagyta Isten érnem e percet, és íme, már nem esem kétségbe a nemzet jövendője felett.” Ahogy körülnézek, hogy kik vannak itt a teremben – mondta Kossuth, és mi is körülnéztünk március 14-én, és rájöttünk, hogy ha a magyar kultúra ilyen erős, mint amilyen erős volt este, március 14-én, akkor számunkra ez az a pont, amelyet meg kell keresnünk, és ezek után majd a nemzet fel fog lelkesülni, de semmiképpen nem fog desperálni. Ha megnézik az idei Kossuth-díjasok névsorát, akkor önök is azt érezhetik, hogy erős a magyar nemzet kultúrája. Ez a lelkesültséghez nyilván a magyar kultúra egyik ifjú gyöngyszeme, Rúzsa Magdi is hozzá fog járulni a mai estén.

Köszönöm, hogy meghallgattak! Éljen a magyar szabadság!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter