Close
2017. szeptember
H K S C P S V
« aug    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930  

Balog Zoltán beszéde Reigl Judit kiállításának alkalmából a Ludwig Múzeumban

2014. márc. 21. Beszédek | Hozzászólások

Tisztelt Igazgató Asszony! Tisztelt Nagykövet Úr, Igazgató Úr, Hölgyeim és Uraim!

Űr és extázis. A végtelen tiszta, hideg nyugalmát, vibráló, eltűnő, majd újra feltűnő hang- és fényszilánkok hasítják fel. A sebek felfakadnak, majd nyom nélkül záródnak össze. A fájdalom üres, a világ a semmi körül némán kiált. Az ember előtti időtlenségben, vagy az ember utáni képlékeny hordalékban sodródunk. Valaki mégis fogja a kezünket, és nem ereszt el, mert meg kell mutatnia, mi hajtja ezt az örvényt, mi van a dolgok legmélyén, mi van tőlünk a legtávolabb. Reigl Judit megküzd helyettünk és értünk is a valósággal, vagy amit annak érzékelünk.

Geneviève Bonnefoi írja Reigl Judit művészetéről: „Küzd a hatalmas vásznakkal, teli marokra hajítja a festéket, mintha valami táncot járna, amelyikben – mint elmondta – a hang vezette. A vászon volt a tamtam, a festmény pedig a zene, a szó alapvető ősi jelentése szerint: hang, ritmus, vibrálás.”

Reigl Judit élete, hitvallása és művészete akár egy filmsorozatot is megérdemelne. Ha ebből a képzeletbeli filmsorozatból – most még képzeletbeli filmsorozatból – négy képkockát lehetne csupán kivenni és megmutatni a közönségnek, akkor én a következőt tárnám a plénum elé: Reigl Judit fiatalon, egyetemistaként a Képzőművészeti Főiskolán elnyert ösztöndíjnak köszönhetően olaszországi körúton járt, ez a tanulmányút meghatározó volt számára későbbi munkássága szempontjából. A képzeletbeli képkocka mellé egy valódi festményt társíthatunk, mégpedig azt az alkotást, amit először meglátunk, amikor a Ludwig Múzeum kiállítóterébe lépünk. Ez a kép az első, a művész számára is különösen kedves, hiszen ez az egyetlen figurális festménye, amely Párizs közeli apró lakásában helyet kapott. Most talán Judit bizony talán űrt is érez, mikor belép az otthonába, és ránéz a csupasz kőfalra, és csak a hűlt helyét találja ennek a kedves műnek. De az általa érzett űr számunkra meghozza, meghozhatja az extázis élményét, amikor testközelből szemlélhetjük ezt a képet.

A második képkocka, amit ebből a képzeletbeli filmből ki lehetne ragadni, már az ötvenes években ábrázolja Reigl Juditot, aki a diktatúrából a szabadságba menekülve a szürrealizmus pápájaként is emlegetett André Breton párizsi galériájában a L’Étoile scellée-ben ünneplik, mint a szürrealista festészet egyik legkiemelkedőbb ifjú tehetségét.

Ehhez képest – egyfajta ellentétként – a harmadik filmkocka megpillantásakor azt érezzük, hogy az extázis után mintha hirtelen légüressé vált volna a tér – ahogy szokták mondani –, elfogyott volna a levegő körülötte, mert a két filmkocka között óriás különbség van. Ezen a harmadik képen Reigl Judit párizsi szobákat fest. Nem egy művészeti projekt részeként, hanem azért, hogy a megélhetéséhez szükséges anyagiakat előteremtse. A szürrealizmussal ugyanis igen hamar szakított, és egy másik útra lépett a művészetében. Új festményeit már senki nem akarta kiállítani, ez őt mégsem térítette el a saját útjáról. Sohasem a siker irányította, vagy a pénz. Sohasem alkudott meg művészi pályáján. Lenyűgöző ez a fajta eltökéltség, akarat, amely őt és művészetét jellemzi. A szürrealizmuson keresztül eljutott az automatikus írásig, mely az úgynevezett gesztusfestészet. Ám akkoriban absztrakt műveit nem értették. Az is kérdés persze, hogy kell-e érteni. Kell-e értelmezni úgy az alkotást, mint ahogy egy klasszikus művet, hiszen lehet, hogy éppen az a művészi cél, hogy minden tudatosságot kizárva a tudatalattit jelenítse meg a vásznon, valószínűleg felesleges is klasszikus módon értelmet keresni egy ilyen műben. A dinamizmus, a kirobbanó erő vagy a légüres térben való kétségbeesetten kapaszkodót keresés érzései azonban egyértelműen megfogalmazódnak bennünk az alkotások láttán. Reigl Judit zsenialitása egyértelművé válik, amint képessé válunk befogadni festményeit.

A negyedik kép legyen az a kép, ami itt készül, és amit majd el fogunk neki küldeni, most itt, a Ludwig Múzeumban, ahogy itt állunk vagy ülünk. Judit egészségi állapota nem engedte meg, hogy most itt legyen közöttünk, de alkotásai által itt van. Itt van, és itt van a szívünkben is Budapesten. Ez a képzeletbeli kép bizonyára sok-sok látogatót fog idehozni Budapestre a világ minden tájáról.

A Budapesti Tavaszi Fesztiválnak talán ez lesz majd az a programja, amelyiknek köszönhetően New Yorktól Londonon keresztül Párizsig, sokan ellátogatnak Budapestre. Hiszen ugyan Reigl Judit neve már egyre ismerősebben cseng a magyar képzőművészet kedvelői számára is, de az életművéhez méltó ismertséget és elismertséget Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban kapta meg először. Ő az egyetlen ma is élő kortárs magyar festőművész, akinek a világ összes legjelentősebb múzeumának gyűjteményeiben és kiállításain ott vannak a művei. Megtalálhatóak alkotásai a párizsi Pompidou Központban, a londoni Tate Modernben, a New York-i Modern Art Múzeumban, és sorolhatnánk hosszan még a fontos közgyűjteményeket.

Ide kapcsolódik az is – és örömmel tölt el, hogy ezt a hírt én oszthatom meg a magyar közönséggel -, hogy nagyjából egy héttel ezelőtt a világ egyik legjelentősebb kortárs gyűjteményével rendelkező New York-i Metropolitan Múzeum a már birtokában lévő három Reigl-festmény mellé további hat munkát válogatott be gyűjteményébe. Ez egy olyan elismerés, ami önmagáért beszél.

Persze nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy régi adósságot törlesztve 2011-ben Reigl Judit megkapta a Kossuth-díjat; egy művész számára bizonyára fontos elismerés, de talán mégiscsak fontosabb alkotásainak befogadása. Ebben az ügyben van még mit pótolnunk, mert itt, Reigl Judit szülőhazájában ugyan a 2005-ös Műcsarnokbeli és 2010-es Modembeli nagyvonalú tárlat valamit idehozott belőle, de most itt először a budapesti Ludwig Múzeumban ezzel a kiállítással törlesztünk igazán az elmaradásainkból.

Gratulálok igazgató asszonynak, köszönet a Ludwig Múzeumnak, hogy létrehozták ezt a művészhez méltó tárlatot, köszönet a hazai kiállítások mindegyikéért Makláry Kálmánnak, aki leginkább hozzájárult ahhoz, hogy itthon is megismerhessük Reigl Judit művészetét. Ez a kiállítás része a Frankofón Kulturális Fesztiválnak is.

Számomra személyesen is felemelő érzés Reigl Judit kiállítását megnyitni, mert egy kedves munkatársam jóvoltából másfél évvel ezelőtt személyesen is megismerhettem ezt a kilencvenéves asszonyt. Beléptünk abba a kicsi kis házba, az utcáról nyíló ajtó, az előbb emlegetett kép, és rögtön egy különleges érzés fogja el az embert, hiszen mindenütt hatalmas vásznakon – inkább papírokon, hatalmas fehér csomagolópapírokon – fekete madarak veszik körbe az embert. Aztán leültetik, teával kínálják, és akkor lehet nagyot hallgatni, kérdezni is lehet; egy olyan művészről van szó, aki maga is képes meghallgatni a másikat, és még levelet is hajlandó írni kilencven évesen, akár még egy miniszternek is. Sőt, odáig jutottunk, megígérte, hogy a Felsőbalogban készült tájképét majd ki fogja itt állítani, de a szőrös szívű kurátor ezt megakadályozta, úgyhogy ezt még majd pótolnunk kell – ezt tekintsék inkább öniróniának, jobb lenne, ha én is lassan „alsóbalogból” „Felsőbalog” lehetnék. De a dolog lényege mégiscsak az, hogy kilencven képet láthatunk itt a művész minden korszakából, olyan kincs ezt látni és itt tudni hazánkban, ami nagyon ritkán adatik meg a képzőművészeti életben. Azt tudom csak kívánni, hogy jöjjenek el minél többen! Milyen jó, hogy ilyen sokan itt vannak, meséljék el, mondják, adják tovább az élményt, amit Reigl Judittól kaptak!

 

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter