Close
2017. október
H K S C P S V
« szept    
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031  

Balog Zoltán beszéde Vállajon, Becsky Sándor emlékművének avatásán

2015. máj. 30. Beszédek | Hozzászólások

Főtisztelendő Atyák! Tisztelt Polgármester Úr! Kedves Képviselőtársaim! Kedves Vállajiak! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezekben az ünnepélyes pillanatokban egy tréfás székely történettel kezdeném: amikor a székely összekülönbözik a feleségével, és elmegy otthonról, aztán igyekszik hazafelé, akkor elkezd zuhogni az eső, ott áll az esőben a kertkapu előtt. Megszólítja a szomszédja, hogy hát miért nem megy be, hogy egy kalapot tegyen a fejére, hiszen esik az eső, akkor azt mondja a székely: „Hát én is azon gondolkozom, hogy kellene egy bátor ember, aki bemegy.”

Kellene egy bátor ember. Vállajon volt egy bátor ember, és voltak társai ennek a bátor embernek, Becsky Sándornak – és talán ez a legnagyobb tanulsága ennek a történetnek –, aki azt az icipici, nagyon kicsi esélyt megragadta. Azt a nagyon kicsi lehetőséget, ami talán nem is volt lehetőség, és ő nemcsak megragadta, hanem meg is teremtette. Azt, hogy amikor a nagyhatalmak ott az asztalnál vitatkoztak, osztozkodtak, amikor a nagypolitika eldöntötte rólunk, nélkülünk, hogy hol fognak húzódni a határok, akkor mégis úgy gondolta a harcostársaival együtt, hogy meg kell ragadni azt a talán nem is létező esélyt. Igen, azok a kis közösségek, azok a kis magyar-német közösségek, ahol megragadják azt a talán nem is létező esélyt, akik nem fogadják el azt, hogy rólunk döntenek nélkülünk. Ezek a bátor emberek! Hiány van belőlük.

Ma is hány helyzetet föl lehet sorolni, ahol kellene legalább egy bátor ember. Mert mindig kell legalább egy bátor ember, aki észreveszi, aki megteremti, aki kivitelezi. De ma nem azért jöttünk össze, hogy azon keseregjünk, hogy hol vannak a bátor emberek, hanem azért, hogy örüljünk annak, hogy voltak, vannak és lesznek. Bátor emberek, akiknek a bátorság mellett még van egy nagyon fontos tulajdonságuk: a hűség. Az ország nyugati peremén szokták emlegetni a hűséget; én magam bátor és hűséges városokban és falvakban jártam már ünnepségeken. Ki a szlovénoktól perelte vissza egy-két puskalövéssel a faluját, és aztán volt olyan, ahol népszavazással. Sopron a leghűségesebb város. Valahogy a keleti határszélre kevesebb figyelem jut, vagy legalábbis kevesebb figyelem ezekre a hűséges falvakra, községekre, mint Vállajra, ahol azért, amikor valami fontos dolog történik, mégiscsak összejövünk. Itt vannak azok, akiknek itt kell lenni – még a debreceni polgármester is átmerészkedett a megyehatáron, és eljött ide közénk. Merthogy aki járt itt, aki egyszer ebben a gyönyörű nem is templomba, hanem katedrálisba belépett, azt hazahúzza, visszahúzza a szíve, a hűség. A hűség a kisebb közösséghez és a nagyobb közösséghez, az, hogy mi ragaszkodunk a földhöz. Nemcsak a szatmári zsíros feketeföld és a nyírségi homok találkozásánál levő földhöz ragaszkodunk – mert a föld az több mint egyszerűen humusz; a föld az történelem, a föld életmód, a föld kultúra, a föld emberi kapcsolatok, a föld, az közösségi összetartozás. És ha hűségesek vagyunk a földhöz, akkor ehhez a kultúrához, ehhez a közös történelemhez vagyunk hűségesek.

Trianon fájó seb. Trianon egy olyan seb, ami még nem gyógyult be, és még mindig vannak olyanok, akik sót szórnak ebbe a sebbe. De gondoljunk mégiscsak az egyszeri székelyre, aki – amikor meghallotta a trianoni döntést – azt mondta: mindig tudtam, hogy erősek a székelyek, de hogy egész Romániát hozzánk fogják csatolni, na, azt azért nem gondoltam!

E nélkül a történelmi, sokszor keserű derű nélkül bátrak sem tudunk lenni, és nem tudjuk megragadni azt a kicsi, azt az apró esélyt, amivel aztán nagy dolgokat tehetünk. Például azt, hogy mégiscsak itt vagyunk együtt, a határnak ezen az oldalán, és gondolunk együtt nemcsak ma, hanem mindig, újra mindazokra, akik kívül szorultak ezen a hazán, Magyarországon. És bármi történik, nem vagyunk hajlandóak feladni a nemzethatárok feletti békés újraegyesítést; azt, hogy egy egységes Kárpát-medencei térben gondolkozzunk, akár oktatásról van szó, akár családokról, akár kultúráról, akár gazdaságpolitikáról. Mert minél többen vagyunk, annál erősebbek vagyunk, és a mi célunk az, hogy minél több magyar legyen, minél több magyar szívű német, sváb legyen ezen a vidéken, és minél derűsebbek legyenek ezek a magyarok. Az az együttélés, az az összefonódás, ami ezen a tájon is magyarrá tette a németeket, a svábokat, tiszteletet parancsolt ennek a kultúrának, amelyik Németországból érkezett – itt van nem messze az Ulmer schachter – ide, erre a vidékre, ez bizony történelmi példamutatás.

Vannak, akik ma is kioktatnak bennünket kisebbségpolitikából, nemzetiségi politikából, pedig nem valami előtt vagyunk, amit majd egyszer megvalósítunk, valami multikulturális együttélést, hanem az igazi jó példák már mögöttünk vannak, a történelemben. A történelmünkben ott vannak azok a pillanatok, ott vannak azok az időszakok, amikor nem egymás kárára, hanem egymás javára éltünk. Amikor mindenki, aki ebben az országban élt, bármilyen nyelven beszélt, bármilyen táncai és dalai voltak, a közös hazát építette. És mintha valami ebből feltámadna. Hiszen Magyarországon mégiscsak egy olyan nemzetiségi politika van, amelyiknek nincs párja Európában, és ami azt jelenti – ellentétben egyébként a környező országokkal – hogy akik magukat valamelyik nemzetiséghez tartozónak nevezik, vallják, azok száma folyamatosan növekszik. A magyarországi németeké is folyamatosan növekszik, mert volt annyi bölcsesség a Központi Statisztikai Hivatalban – mi is segítettünk nekik –, hogy lehetséges ma a népszámláláskor megvallani a kettős identitást; lehet úgy magyarnak lenni, hogy valaki magyarországi német, dunamenti sváb vagy éppen szász, szlovák, szlovén vagy bármelyik más nemzetiségű. Mert a kettős kötelék erős tud lenni. A kettő több tud lenni, mint az egy. Az emberi kapcsolatok, amik megtartották ezt a földet, megtartottál Magyarországot, ha kellett, a kormányai ellenére is.

A másik keserűség, amiről beszélni kell, a málenkij robot. Hiszen ennek a vidéknek a szenvedései nem értek véget 1920-ban, hanem újra indultak 1945-ben. A málenkij robot, ami érintett bizony nemzetiségre való tekintet nélkül – milyen igazságtalan volt – magyart, németet. Mindenkit, akit lehetett, vittek innen keletre. Bizony voltak, amikor a népünk vezetői gyávák voltak, hátat fordítottak ennek, elfutottak, de annál nagyobb öröm, amikor mégiscsak volt összefogás. Amikor olyan emberek példája, akik itt, helyben mindent megtettek azért, hogy ottmaradhasson az a föld, ahová tartozik, Magyarországhoz, amikor harcostársakra találnak fenn, a nagypolitikában is, ha Magyarországnak olyan kormánya van, ami harcol értünk. Harcol értünk azokkal, azok ellen, azokkal szemben, akik Magyarországban csak a saját hasznukat látják, és ezt a hasznot mindenképpen be akarják gyűjteni – akár a mi rovásunkra –, és el akarják vinni magukkal. Magyarországnak olyan kormánya van ma, ami harcol értünk, de bátor emberek nélkül Vállajon, Mérken, Zajtán, Mátészalkán, Debrecenben, Nyíregyházán, és bizony Kassán, Nagyváradon, Kolozsváron, sőt még Budapesten is – talán ott is vannak bátor emberek, talán még a Nagykörúton belül is –, ilyen bátor emberek nélkül nem fog menni. Ilyen bátor emberek nélkül nem sikerülhet, velük viszont igen.

Illesse tisztelet Becsky Sándort és harcostársait, és minden bátor vállaji emlékét!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter