Close
2017. október
H K S C P S V
« szept    
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031  

Balog Zoltán gyászbeszéde Fejes Endre temetésén

2015. szept. 13. Beszédek | Hozzászólások

Tisztelt Gyászolók!

Amikor e földön végső búcsút vesznek valakitől azok, akik szerették és tisztelték, akkor az állam, a kormány dolga nem az, hogy odatolakodjon és mutassa: mi is itt vagyunk, mert a búcsú egy halottól a legszemélyesebb ügyek egyike ebben az életben. Ezt tiszteletben kell tartani. De ha olyan valaki megy el, akinek életműve kitörölhetetlen része a magyar irodalomnak, akkor kötelessége azoknak is fejet hajtani, akik valamilyen módon képviselik nemcsak az irodalmi életet, hanem a tágabb közösséget. Hiszen az irodalom – különösen, ha magyar – nem kevesek luxusa, szórakozása, elefántcsonttoronyban űzött játék, hanem a mi életünk. Arról szól, ahogy élünk, s ahogyan élhetnénk. Elmondja rólunk együtt vagy külön, emberekről, magyarokról, amit talán nem is tudunk magunkról. S egyszer csak ráismerünk: tényleg.

Az Emberi Erőforrások Minisztériumát képviselni ma itt nekem kötelességem, mert egy nagy írót temetünk, korszakos írót. Nem egy kormány dolga ezt kimondani, de csatlakozni azokhoz, akik ezt tudják és mondják: ez kötelesség. De nekem személy szerint több: megtiszteltetés. Még az eszemet is alig tudtam, amikor Hábetlerék sorsa megérintett. Amikor én is görög diplomata szerettem volna lenni, a lányok kedvence, otthon lenni a csillogó világban. A forró gépolaj szaga, a fémforgács csillogása. Éreztem. Ő tudja, érezte ezt a világot. Hát persze, esztergályos, mint én – állapítottam meg boldogan, tizennyolc évesen. Talán még én is lehetek író.

Vajon kivel hozhatta össze annak idején a sors, aki – ha csak egy mondat erejéig is – írásra biztatta a négy polgárit végzett vasesztergályost. Akárkivel is, nagy jót tett vele. Tehetségét az első betűtől az utolsóig azoknak az emberi drámáknak a leírására szánta, amelyeket más, a művelt, a bölcsész csak kívülről láthatott. Nem is tudta volna így megírni, még akkor sem, ha felfedezi a munkások, az alsó középosztály, vagy az az alatt lévő osztály tagjaiban a hőst – vagy nem is csak osztály, csak emberek –, akiknek a sorsa beteljesül, bármennyire hadakozik is ellene, vagy bármennyire reménykedik is abban, hogy kicselezi azt a sorsot. Persze lehet, hogy csak azért is lett író esztergályosból az úgynevezett munkásosztály hatalma idején is, csak azért is lehetett csak író.

Micsoda meglepetést okozott nemzedékének a görög tragédiák szellemét idéző Rozsdatemető szerzője, Fejes Endre. Cserébe ez az olvasói nemzedék repítette őt hallhatatlan népszerűségi magaslatokra. Miért is? Mert Hábetlerék sorsa bele van írva a génjeikbe, s ezt annyira lecsupaszítva, olyan gyorsított felvételekkel, röptükben elkapott egyszerű mondatokkal írja le Fejes Endre, hogy az olvasót lenyűgözi. Lenyűgözi a fiatalt is, még akkor is, ha kötelező. Lenyűgözi ez a kilátástalanság. Mert, ahogy a görög tragédia az első pillanattól magában hordozza az elkerülhetetlen véget, ugyanúgy tudjuk – s nem csak a Rozsdatemetőből, hanem Fejes Endre többi művéből is –, hogy életünkre megoldást árulással, hazugsággal, buta közönnyel, az empátia és a szeretet tökéletes hiányával még csak remélni sem lehet.

Idézek tőle:

„– Itt nem szabad élni. Ennek a piszoknak, zűrzavarnak nem lehet jó vége. Anyuka, én rendet akarok magam körül, elviszem a fiamat.

Az öregasszony hang nélkül nevetett.

– Sohasem mész el innen. Ha akarom, a szemed vágom ki. Ha akarom, lefekszem az ajtóhoz, a küszöbre, lépj rám. Én az anyád vagyok. Itt születtél bennem, a szívem alatt, a boldogságomra, mint a többiek. Nekem jogom van szólni, mert szenvedtem a családért. Együtt éltünk jóban, rosszban, együtt maradunk, míg élek. És azután is… A fiam vagy. Néha nevetek, ha ordítasz, csikorítod a fogad, hadonászol az öklöddel… Apádat ne bántsd. Öreg már, bolondos. A lányokat ne bántsd, véreid, azt mondom, hogy védelmezd őket, mert te lettél nálunk a férfi, a támaszuk. Ez a végakaratom.

Erről a napról nem beszéltek többé. Csak Pék Mária hívta ágyához a fiát. Késő este volt.

– Én nem tudtam elszökni – súgta. – Menj el innen! És legyen a te életed boldog.”

Fejes Endre – mint minden író, ki méltó erre a névre – nem rendszereket szolgált, nem rendszereket védett, nem rendszert akart, egyik rendszer sem volt igazán az övé. De az embersége, a bátorsága minden rendszerben, minden emberben rezonált. Köszönöm, hogy ezt tudhatjuk, tudhatunk a barátairól, például Pilinszky Jánosról – sohase hittem volna, most megtudtam ezt is. Mert egy ember mindig több mint aminek látszik. Nagy titok.

Köszönet azoknak, akik erre vigyáznak, akik erre vigyázni tudnak! És vigyázzunk rá, adjuk tovább a búcsú után is!

Nyugodjék békében!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter