Close
2017. december
H K S C P S V
« nov    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031

Balog Zoltán gyászbeszéde Hankiss Elemér búcsúztatásán

2015. jan. 31. Beszédek | Hozzászólások

Jézus Krisztus! Életnek és halálnak győzelmes királya, feléd nekünk életünkben és halálunkban egyetlen egy vigasztalásunk.

Gyászoló család! Gyászoló gyülekezet! Mindazok, akik eljöttünk, hogy utolsó földi útjára kísérjük Hankiss Elemér embertestvérünket, hallgassuk meg Isten igéjét, az igehirdetés alapigéjét Máté evangéliumából, a 17. részből:

„1. Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, és felvitte őket külön egy magas hegyre.

2. És szemük láttára elváltozott: arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a fény.

3. És íme, megjelent előttük Mózes és Illés, és beszélgettek Jézussal.

4. Péter ekkor megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: – Uram, jó nekünk itt lennünk. Ha akarod, készítek itt három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.

5. Még beszélt, amikor íme, fényes felhő árnyékolta be őket, és hang hallatszott a felhőből:

– Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, őt hallgassátok!

6. Amikor a tanítványok ezt meghallották, arcra borultak, és nagyon megijedtek.

7. Ekkor Jézus odament, megérintette őket, és így szólt hozzájuk: – Keljetek fel, és ne féljetek!

8. Amikor föltekintettek, senkit sem láttak, csak Jézust egyedül.

9. Miközben jöttek lefelé a hegyről, megparancsolta nekik Jézus: – Senkinek se mondjátok el ezt a látomást, amíg fel nem támad az Emberfia a halálból.”

Ez az Isten igéje.

Gyászoló Család! Gyászoló Gyülekezet!

Túl a tételes valláson – vagy talán éppen innen –, az igaz megismerést és bizonyosságot keresve, vitázva a zsidó-keresztény hitkincs darabjaival, struktúrájával, és mégis újra és újra hozzá kapcsolódva, ebben a helyzetben keres bennünket ez a kétezer éves történet. A transzfiguráció története. Jézus Krisztus színeváltozása, megdicsőülése, melyben emberek – Mózes és Illés, de valójában Péter, Jakab és János, a tanítványok is – átesnek egyfajta metamorfózison, belekóstolnak egy másik világ csodájába, és üzenetet kapnak: ne félj! Ne félj a távozástól, ne félj az átváltozástól! Most nem mi keresünk, most az üzenet keres bennünket. Pedig micsoda párbeszéd, beszélgetés lehetne ebből is, micsoda beszélgetést lehetne folytatni erről is vele, Hankiss Elemérrel a transzfigurációról, meg annyi mindenről.

Hiszen Hankiss Elemér annak az intellektuális fegyelemmel és játékos könnyedséggel kereső magyar értelmiséginek a mintaképe, akiben a tudásból sohasem lesz értelmiségi gőg, a világpolgárságból gyökértelenség. Belülről volt szabad. Azért keresett, kereste önmagát, azért akart minél többet megtudni és megérteni a világból, hogy annál többet mondhasson el arról, hogy milyen az élet Magyarországon, Közép-Európában – és leginkább: milyen lehetne. Milyen lehetne itt az élet, ha… És ezután a „ha” után jött a tudománynak, a tudományosságnak az a sajátos műfaja, amelyet ő nemcsak művelt, hanem teremtett is. Talán voltak nagyképű akadémikusok, akik ezt lenézték, de voltak olyan idők, amikor egy egész ország értelmiségének volt ez a lelki, szellemi tápláléka.

Lesz-e aki folytatja ezt a tudást, ezt a tudományt, ezt az aggodalmat, ezt a játékosságot, ezt a könnyedséget, ezt az olthatatlan keresést? Ennek a játéknak, ennek a kérdés-feleletnek, amit ő folytatott velünk, most és itt nincs vége, mert újabb és újabb kérdések jönnek, de ennek az életjátéknak az ideje lejárt.

A búcsú értelme, a spirituális búcsú értelme, a szakralitás értelme, hogy meghalljuk az üzenetet abból a könyvből, abból a világból, mely életünk és halálunk érzékelésen túli metafizikus dimenziója. Ez az üzenet így hangzik: ne félj! Ne félj a távozástól, ne félj az elváltozástól, ne félj a színeváltozástól! Ne félj, miközben látod, hogy az élet változik, hogy már nincs, ami volt, hogy már nincs, aki volt, megszűnt, eltűnt, vége. De te ne félj! Nincs vége, csak elváltozott, átalakult, átlépett egy másik dimenzióba. De ami volt, az újjá lesz, ami volt, az megvilágosodik; ahogy hallottuk a történetben: arca fénylett, ruhája átlátszó volt, mint a fény. Transzparencia – oda megyünk, oda ment, ahol megvilágosodik az élet, ahol nem kell félni a transzparenciától, ahol még az az inkognitó is megvilágosodik, ami annyira jellemző volt rá. Annyi levél érkezett a hírre – azt írta valaki: mindig úgy kérdezett, hogy sohase maradt idő arra, hogy őróla kérdezzünk. Ott majd ez az inkognitó is megvilágosodik. Ott majd az a transzparencia lesz, amelytől nem kell félnünk egyikünknek sem.

Az az ígéret fogja egybe az egyetemes keresztény hitet, hogy eljön majd az idő, amikor megérte, amikor majd kiteljesedik, amikor majd beteljesedik. Amikor úgy változunk el, hogy feltámadunk, és ha feltámadunk, ha feltámad az ember fia, akkor majd el lehet mondani, akkor majd megértjük. Oda megyünk. Egy idegen világból, egy idegennek tételezett világból egy még idegenebbe, mely mégis nekünk készült. Nekünk készült ez is, az is.

„Feltámadunk” – áll még némely temető kapuján, némely fejfákon a titokzatos öt betű: A.B.F.R.A. – a boldog feltámadás reménye alatt. Ezt mondhatjuk, ezt kell mondanunk félve, óvatosan, ismerve az üzenet hamisítványait, és ismerve a nyitva maradó kérdéseket: hogyan, miért, csak nem gondolod komolyan? De mégis mi mást mondhatnánk itt, ebben a kultúrkörben – ahogyan ő mondaná –, mint azt, hogy feltámadunk. És ez nem a keresztény dogma kérdése kizárólag, hanem milliók és évezredek bizonyossága, üzenete. Azoknak az üzenete, akik úgy hittek a halál utáni életben, hogy a halál előtti életben hittek. Abban a feltámadásban hittek, ami itt, ezen a földön kezdődik. Abban a feltámadásban, amelyik ugyanaz a szó, mint amit a mester mond a tanítványoknak: „Keljetek fel és ne féljetek!”. Ne félj a halál pillanatában!

Kedves Lili, ne félj, ha visszanézel, és ha előrenézel! Kedves Ádám, ne félj, ha a gyermekeidre nézel, ha az óceánra nézel! Ne félj, ne féljetek, ha a sírra néztek! Ne féljetek, ha az országra néztek! Ne féljetek, hanem kövessétek azt, amit a mester mondott: keljetek fel, induljatok el, menjetek tovább arra, ahol újra van fény, ahol újra van világosság, ahol újra van találkozás, ahol feltámadás van!

Elemér utolsó könyvben olvasható gondolatai a félelemmel foglalkoztak. Fölháborodott azon, hogy az egyesült államokbeli közvélemény-kutatók szerint állítólag az egyesült államokbeli emberek maximum tíz százaléka fél a haláltól. A halálfélelemről írt, az életfélelemről, és ennek pozitív értelmet is tulajdonított, így idézett egy tudóst: „Félek, tehát vagyok”. Azt mondta, a félelem felhívás az életre. Ő így írta: lehet a félelem romboló, de lehet áldásos.

Áldásos félelem – az evangélium azt mondja a romboló félelemre: ne félj! Amit elengedsz, az is a tiéd. Hiszen sem nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő irgalmas Istené. És ő azt mondja, hogy ne félj.

Ámen.

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter