Close
2017. december
H K S C P S V
« nov    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031

Balog Zoltán nyitotta meg a Nemzeti Galéria Chagall-Ámos ikerkiállítását

2013. szept. 12. Beszédek | Hozzászólások

Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Ünneplő Közönség!

Mindennapjainkat az adóssággal folytatott küzdelem tölti ki, de hogyha ennek a mondatnak a mélyebb értelmébe gondolunk bele, akkor tudjuk, hogy nemcsak pénzügyekről van szó. Sőt, elsősorban talán nem is pénzügyekről van szó, hiszen egy olyan időszak után, amikor Magyarország, a magyar kultúra arra a sorsra ítéltetett, hogy kimaradjon az európai párbeszédből, az európai kapcsolatokból, még mindig újra rádöbbenünk arra, hogy adósságot kell törlesztenünk. Adósságot kell törlesztenünk a kultúra területén, idehozni, megmutatni alkotásokat, művészeket, akik korábban nem jöhettek ide, tőlünk el voltak zárva. Talán nemcsak egyszerűen az a lényeg, hogy megmutatni őket, vagy talán éppen a tudomány olyan eredményeit, amihez korábban nem juthattunk hozzá, hanem hogy párbeszédet folytassunk velük, hogy valóban kapcsolatba kerüljünk velük. Igaz, ez a mindennapi élet önszerveződése területén, meg egyébként számos más területen is, ahol – mondjuk így -, az államadósság azt jelenti, hogy az állam tartozik. Az állam adósa a polgárainak. Az állam adósa a polgárainak, azoknak az értékeknek a bemutatásával, a velük való kapcsolat lehetővé tételével, amelyeket korábban elzártak tőlünk és távol tartottak. Távol maradtak, távol kellett lenniük a polgároknak ettől a kapcsolattól, ezektől a párbeszédektől. Hogyha az egy fontos célunk kell, hogy legyen – márpedig minden demokráciának fontos célja, hogy az állam és a polgárok közötti bizalmat erősítse, helyreállítsa, újrateremtse -, akkor az államnak ez a fajta adósságcsökkentése a polgáraival szemben egy nagyon lényeges dolog.

Az elmúlt huszonhárom évben sokfajta új adósság keletkezett, és néhány adósságot sikerült törleszteni. A Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Galéria Baán László főigazgató úr vezetésével élen jár ebben az adósságtörlesztésben. Számos olyan kiállítást volt szerencsénk megtekinteni mind a két gyönyörű intézményben, amelyek pótolják azt, amit korábban elmulasztottunk. Idehoznak olyan műveket, olyan alkotókat, olyan művészeket, akikkel korábban ilyen módon nem találkozhattunk. Igaz ez a Jeruzsálemi tekercsektől elkezdve Schielén keresztül Monet-ig nagyon sok művészre és művészeti alkotásra. Ám ha kizárólag abban merülne ki nemcsak ennek a múzeumegyüttesnek a tevékenysége, hanem egyáltalán a saját tevékenységünk, hogy valamifajta múltbeli adósságot törlesszünk, az nyilván nagyon kevés lenne. Ami ebben a kiállításban is izgalmas, az a több, az a plusz, ami nem egyszerűen arról szól, hogy képek, amiket korábban nem lehetett látni, sőt, olyan képek is, amiket korábban sehol nem lehetett látni a világon, csak Franciaországban – köszönhetően francia barátainknak -, most itt vannak. Hanem arról a párbeszédről szól, arról a kapcsolatteremtésről, ami egyfajta „cross over”-ként nemcsak a művészeti ágak között – akárha a zenét vagy a festészetet nézzük vagy az irodalmat – teremt kapcsolatokat, hanem alkotók között, emberek között. Ez a kiállítás egyszerre mind a kettő: egyfajta adósságtörlesztés, hiszen Chagall-lal kapcsolatban vannak lemaradásaink, nekünk, magyaroknak és ezt mindenképpen pótolni kell. De a másik talán még fontosabb, az a párbeszéd, amibe beleléphetünk mi magunk is ennek a kiállításnak a kapcsán. Ez a párbeszéd nemcsak egyszerűen azzal a művésszel folyik, aki életének jelentős részét Franciaországban töltötte, és nehéz volt vele kapcsolatot teremteni, hanem bizony ez egy belső párbeszéd is – mondjuk így -, magyaroknak magyarokkal folytatott párbeszéde, vagy zsidóknak magyarokkal, vagy magyar zsidóknak magyarokkal – lehetne ezt variálni. Szándékosan sorolom ilyen módon az identitásokat, hiszen éppen ez a lényege ennek a kiállításnak: ahogyan együtt és külön egyszerre megkülönböztetve, de nem szétszakítva jelen vannak a legkülönbözőbb vallási és etnikai üzenetek és identitások ebben a két életműben.

Párbeszéd azok között, akik korábban egyfajta gettólétre voltak ítélve kulturálisan is, és még mindig, húszegynehány évvel a rendszerváltoztatás kezdete után szembesülünk újra azzal, hogy mennyi minden dologgal nem néztünk szembe, amivel az elmúlt negyven évben szembe kellett volna néznünk. Hogyha mégis igen, akkor legfeljebb valamifajta kulturális, intellektuális, vagy éppen vallási gettólétben, ahol nem voltak meg a kapcsolatok, nagyon egyszerűen a szólás- és sajtószabadság hiánya miatt – ha a gettó túl erős szó – a különböző zárványok között a társadalmi, kulturális és vallási zárványok között.

Még mindig vannak itt feladataink, még mindig van itt pótolni valónk, és hogyha valaki ebben bennünket segíteni tud, az mindenképpen Marc Chagall. Akiben az orosz, ukrán, zsidó, keresztény, európai, keleti és nyugati világnak minden motívuma, színe jelen van, és közben pedig olyan egyetemesen emberi, hogy elvisz bennünket az életünk legmélyebb igazságaihoz is, amikkel a kapcsolatot talán már elveszítettük, meg nem is segít a mindennapi életünk abban, hogy meglegyen ez az élő kapcsolat.

A művészet, interakció, befogadó és alkotó titokzatos kapcsolata látszik ezekben a művekben, és ahogy már hallottuk, van, amikor két művész kerül különös viszonyba, még ha csak néhány óra erejéig is, de ez megtermékenyítheti alkotásaikat.

Marc Chagall és Ámos Imre nem voltak barátok, összesen egyszer találkoztak, viszont olyan érzésünk van, amikor megnézzük majd ezeket a képeket, mintha mindig is ismerték volna egymást. Barátok is lehettek volna. A történelem persze nem szereti a „mi lett volna, ha” játékot, de a művészet ebben is megengedőbb. Ha a két festő egymás mellé állított képeit nézzük, olyan, mintha nem is barátok, hanem testvérek lennének. Az ő művészetüket összekapcsoló híd a nagyközönség szeme előtt eddig rejtve volt. A most megnyíló kiállítás által azonban mindenki számára láthatóvá válik.

A Marc Chagall kiállítás a párizsi Luxemburg Múzeum tárlatának adaptációja, amit idén tavasszal mutattak be Chagall háború és béke között címmel. A nagy sikerű tárlat, amelyet több mint háromszázezren láttak, Chagall életének állomásait, a festő tarka színekben pompázó látomásait, költői ihletésű zárt szimbolikáját járja körül. Chagall kiállítását Ámos Imre tárlata kíséri itt, akit a francia-orosz művészhez hasonlóan szintén meghatároz a zsidósághoz való meghitt viszonya és megkülönböztet életének tragédiája. Mert amíg Chagall el tudott menekülni a Holokauszt poklából, ez Ámos Imrének nem adatott meg.

Ez a kiállítás arra is példa, hogy a művészet útjába semmi sem állhat, még a falak sem, még a vastag falak sem. Hiszen ahhoz, hogy a Franciaországon kívül először látható Élet című nagyméretű, háromszor négyméteres főművet befogadhassa ez a múzeum, falat kellett bontani a Magyar Nemzeti Galéria épületében. A Dél-Franciaországból érkező vászon fogadásához meg kellett nagyobbítani a Nemzeti Galéria „A” és „C” épülete közötti átjárót is.

Egy kis szimbolika: jó lenne még néhány átjárót megnagyobbítani Magyarországon, hogy ezek a kapcsolatok, amikről az előbb beszéltem, azok valóban szervesebbek lehessenek, magától értetődőek lehessenek. Azt is fontos megemlítenünk, hogy az Élet című festmény azért különösen fontos, mert a legteljesebben mutatja meg azokat a hidakat, azokat a kapcsokat, melyek összekötnek családtagokat, összekötnek falvakat világvárosokkal, összekötik az antik mítoszokat a zsidó hagyománnyal és a keresztény hagyománnyal. Egy igazi nagy kapcsolat, monumentum ez az alkotás. Chagall az egyetemes emberhez olyan utat kínál, melynek nem tudunk ellenállni, minek valóságos vonzereje van. Magunk is belekerülünk a kép játékterébe, szereplői leszünk Chagall tarka történeteinek.

Bár ez nem a személyes vallomások ideje, mégis a végére egy személyes vallomással érkeztem, amihez kérek egy kis segítséget; Baán László főigazgató úr sokakat megelőzött már abban, hogy először mutat be teljességében alkotásokat Magyarországon, ha volt is már néhány Chagall-tárlat Magyarországon, ez a teljesség eddig hiányzott. De kivételesen, Főigazgató Úr, én elnézést kérek, mert Chagall bemutatásban én megelőztelek: 1996-ban két kicsi egyházközség – az egyiknek hetven tagja volt, a másiknak száztíz -, két kicsi német ajkú protestáns egyházközség Budapesten összefogott, és elhoztuk Budapestre Chagall litográfiáit. Azokból egy sorozatot, amiket a bibliai történetekhez készített, és aztán három éven keresztül egy baráti társaságban, egy gyülekezeti közösségben ezekről elmélkedtünk akkor, amikor meg akartuk érteni a héber Bibliának – mi úgy mondjuk, hogy Ószövetség, ezúton is elnézést kérünk érte -, és a Krisztusi esemény titkát, és nagyobb segítséget ehhez nem kaphattunk. Diákat készítettünk ebből, és aztán több éven keresztül ez volt a lelki táplálékunk. Ez Chagallhoz fűződő különös viszonyom. Boldogok voltunk akkor, hogy a nénik és bácsik ott abban a kis gyülekezetben pakolták a képeket, ők takarítottak, ők szervezték a programokat a gyermekeknek; a gyermekprogram úgy hangzott, hogy: „Miért zöld a szamár?” Ugye a zöld szamár a repkedő angyalokkal egy különös képe Chagallnak, amelyik utal a Bálám szamarára, utal a jeruzsálemi bevonulásban Krisztus szamarára, és az a sok-sok megfejthető és megfejthetetlen – mind a kettő jó – szimbólum, ami megjelenik az ő életében, és életművében, az valóban segítséget ad nekünk ahhoz, hogy az életünk szebb és jobb legyen.

Mi lehetne a közös célunk? Mindenkinek köszönjük, aki ehhez hozzásegít bennünket, ehhez a szebb, jobb és minőségibb élethez.

Köszönjük szépen!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter