Close
2017. december
H K S C P S V
« nov    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031

Beszéd a Campus Hungary ösztöndíjprogram bejelentésén a Balassi Intézetben – Budapest, 2013. január 15.

2013. jan. 15. Beszédek | Hozzászólások

Hölgyeim és uraim, ez csak részben lesz köszöntő, annyiban, hogy köszöntök mindenkit, aki most itt van. Úgy gondoltam, hogy ezt az alkalmat, amikor valóban a diákság, a rektorok és mindazok, akiknek fontos nemcsak a magyar felsőoktatásnak az ügye, hanem egyáltalán az, hogy mindazok az ügyek, amiről mostanában olyan sokat és olyan intenzíven beszélünk, hogyan helyezkednek el egy szélesebb perspektívában, a magyar nemzetstratégiában és az Európán belüli törekvéseinkben, akkor kihasználom ezt a lehetőséget és néhány szót szeretnék – amennyiben főigazgató úr ezt engedélyezi – a magyar felsőoktatás ügyében tett lépéseinkről és terveinkről is beszélni.

A Campus Hungary programnak a lényegi eleme, hogy elmenni és újra hazajönni. Bízom benne, hogyha sikerül mindaz, amit akarunk, nemcsak a magyar felsőoktatásnak a területén, hanem egyáltalán a nemzetstratégia ügyében, akkor ez a két dolog, hogy elmenni vagy maradni nem alternatívák lesznek, hanem ugyanannak az életstratégiának a természetes két oldala lesz. Erre törekszünk, és hogyha szabad itt felidézni egy régi haszid legendát a csodarabbinak az unokájáról – akkor azt hiszem, hogy ebben a történetben is benne van ennek a mozgásnak, ennek a dialektikának a lényege -, aki valamikor a középkor végén egy álmot látott, és az álomban az volt, hogyha meg akarja találni a családi kincset, amit a nagyapja, a híres csodarabbi elrejtett, akkor el kell neki zarándokolnia, gyalog el kell mennie Prágába, és ott a vár alatti folyónak a partján meg fogja találni az egyik hídnak a tövében a családi kincset. Először álmodta, aztán azt mondta, hogy hát ilyen butaságokra az ember nem hallgat. Álmodta másodszor, még akkor is kételkedett, mikor harmadszor álmodta, akkor úgy döntött, hogy: na, akkor mégiscsak elmegyek. És valóban elindult Krakkóból Prágába, megérkezett ott a várba vezető hídnak a tövébe, katonák járkáltak föl-alá, őrizték a várat, és nem tudta, hogy akkor pontosan hol is fogja ő majd ezt a kincset megtalálni, és beült ott a hídnak a pillérjéhez, és akkor rájött, hogy milyen ostoba is ő, hogy hitt ennek az álomnak, és már éppen el akart indulni hazafelé, amikor megszólította az egyik őr, az egyik katona, és azt mondta, hogy: mit keresel itt? Aztán gondolta, hogy akkor most már elmondom, hogy mégiscsak miért jöttem ide, és egy kicsit szabódva, szégyenkezve elmondta, hogy: hát ilyen ostoba voltam, hogy azt álmodtam, hogy a családi kincset itt fogom megtalálni a prágai várnak a tövében, és hát elindultam, gyalogoltam több napon, héten keresztül és most már rájöttem, hogy milyen butaság volt, hiszen semmi esélyem nincs erre. A katona erre egy nagyot nevetett és azt mondta, hogy: hát tényleg egy nagyon buta gyerek vagy. Én már évek óta álmodom, hogyha elmennék egyszer Krakkóba, és a csodarabbinak az ágya alatt kibontanám a padlót, ott kincset találnék, de hát ilyen ostobaságokban nem hisz az ember. S akkor azt válaszolta erre a rabbinak az unokája, hogy: köszönöm szépen az információt. Elindult hazafelé, félretolta a nagyapjának az ágyát, kibontotta a padlót és ott volt a családi kincs. Merthogy sokszor el kell menni azért, hogy megtudjuk, milyen értékek vannak otthon. És valóban ennek a programnak éppen ez a célja, hogy miközben külföldi tapasztalatokat szereznek diákok, és különösen fontos, hogy a szociális szempont erős ebben a programban, ez külön is üdvözlöm, tehát hogy ez ne csak tehetős családokból származó fiataloknak adasson meg, hanem bárkinek lehetősége legyen a képességei, a talentumai kibontakoztatására, és külföldi tanulmányokat folytasson. Ennek mindig két célja van: egyrészt hogy megismerjük azt a világot, ahová megyünk, és tapasztalatokat szerezzünk, és aztán hazajőve megújítsuk adott esetben az országunkban is akár az oktatás, akár más területeit is a közéletnek, másrészt pedig, hogy rájöjjünk arra, hogy mi az, ami otthon igazán értékes. Nemcsak külföldi mércével, hanem azzal is, hogy mi az, ami hazahúz, ami hazahoz bennünket. Elmenni, visszajönni, értékelni azt, amit megtanultam, és értékelni azt, amit itt hagytam, ami az enyém és ezt megújítani. Talán ebben lehetne ennek a programnak a célját összefoglalni. Tehát természetesen nem választható el a Campus Hungary programban a diákoknak a lehetőségei és a hazatérésük utáni életünk attól, hogy milyen felsőoktatásból mennek el és milyen felsőoktatásba érkeznek vissza. Ami szintén erős eleme a programnak, és ezt is különösen jónak tartom, hogy a visszajövetel az adott esetben azt is jelenti, hogy nem egyedül jönnek, hanem hoznak magukkal még egy embert, merthogy az a cél, hogy ezzel a programmal népszerűsítsük a magyar egyetemeknek a világát, és hogy a Magyarországon tanuló külföldi diákoknak a számát megsokszorozzuk az elkövetkező években, tehát ez a két dolog összekapcsolódik ebben az ügyben. Tehát milyen felsőoktatásba mennek, és milyen felsőoktatásba érkeznek a hallgatók, a diákok. Hogyha valóban azt a vitát, ami elsősorban az eszközökről folyik mind az oktatókkal, az egyetemen tanítókkal, mind azokkal, akik ott tanulnak, az eszközök felől elviszem a célok irányába és világosan kijelöljük a célt, akkor egyetlen célja lehet a magyar felsőoktatás reformjának, az pedig nem más, mint a minőség. A minőség, ami a mai világban versenyképességet jelent és nemcsak itthoni, hanem nemzetközi versenyképességet jelent, tehát minden reformot, minden átalakítást, minden átépítést, minden új szabályozást, mindenfajta törvényi környezetnek a megváltoztatását adott esetben, mindenfajta financiális, pénzügyi döntést ennek a célnak kell alárendelnünk rövidtávon is, középtávon is és hosszútávon is, hogy emeljük a minőséget, hogy olyan minősége legyen Magyarországon a felsőoktatásnak – és ebből következően a magyar egyetemeken szerzett diplomáknak-, amely valóban versenyképes, nemcsak Magyarországon, hanem nemzetközi összehasonlításban is. A számok ebből a szempontból nem túl bíztatók ma, hiszen több mint egyötöde a hallgatóknak olyan állásokban helyezkedik el vagy tud elhelyezkedni Magyarországon, amelyekhez diplomára egyébként nem lenne szükség. Több mint 20 százaléka a hallgatóknak elvégzi az egyetemet, aztán pedig elmegy egy olyan állásba, amihez egyébként nem kell diploma. Lehetne azt mondani, hogy nálunk ilyen magas a középszintű értelmiségnek és munkavállalóknak a színvonala is, de tudjuk, hogy éppen nem erről van szó. Aztán van egy másik közel 20 százalék egyébként, akik nem ott helyezkednek el, ahol egyébként a diplomájuk ezt közelivé tenné vagy lehetővé tenné, tehát nem olyan munkahelyen dolgoznak, amihez arra a diplomára van szükség, amit egyébként ők megszereztek. Ma a minőség kérdése az természetesen összefügg, mint ahogy minden más kérdés is összefügg a finanszírozásnak az ügyével. Azt látjuk, hogy ma a felsőoktatásban egyszerre van jelen az alulfinanszírozottság és a pazarlás, az öncélú finanszírozás. Ez jól látható mindazokból az ügyekből, amik az elmúlt években keletkeztek. Az egyik az a több mint 20 milliárdos adósság, ami ma terheli az egyetemi világot, tisztelet a kivételnek – valóban számos főiskola és egyetem ebbe a csapdába került; az elmúlt éveknek részben a fejlesztései, részben pedig a rossz struktúrában való működés, részben pedig az alulfinanszírozottság miatt ennek az adósságnak a fölszámolása, ennek az adósságcsapdából való kimentés az, ami a 2013. évnek a feladata. A magyar kormány határozott, hogy azok után, hogy fölmértük ezt az anyagi helyzetet, a pénzügyi helyzetét az egyetemeknek, különösen azoknak, akik súlyos adóssággal rendelkeznek, előre fogunk lépni ebben az ügyben, és minden olyan adósságot, amelyik akadályozza a továbbfejlődést, azt át fogjuk vállalni. A másik kérdés pedig a fejlesztéseknek a kérdése. Részben a fejlesztéseknek az elmaradása, amelyek az önrésznek a hiányából következnek számos esetben, itt is elszántak vagyunk, erre is megteremtettük az anyagi lehetőségeket, hogy azokat az értelmes és valóban a jövőt, a minőséget, a versenyképességet szolgáló fejlesztéseket, amik azért maradnának el, mert nincs önrész, ott az önrészért a magyar állam helyt fog állni. És aztán – megint csak a múlt terhe – lehet, hogy hallottunk erről már sokat, de szerintem még mindig nem hallottunk erről eleget, hogy azok a konstrukciók, amik a privát szférának és a közszférának az összekapcsolásából keletkeztek itt a fejlesztésekben, ezek a híres PPP-konstrukciók, számos jó fejlesztés is van ebben az ügyben, ezt el kell ismerni, de bizony számos nagyon rossz, értelmetlen, fölösleges, haszontalan fejlesztés történt, amelyek több száz millióval évtizedekre terhelik meg a magyar felsőoktatást, konkrétan intézményeket és a továbblépésnek a lehetőségét szinte kizárják ebben az ügyben is, azok után, hogy egy kormány által megbízott munkacsoport átvilágítja ezeket a konstrukciókat, azok után hajlandóak vagyunk ebben az ügyben is segíteni, hogy kiváltsuk ebből – mondjuk úgy – PPP-fogságból az egyetemeket. Aztán a következő lépés természetesen az igazán lényegi kérdés azok a tartalmi kérdések, mondjuk így, hogy a képzési kínálat. Magyarországon ugyanúgy, ahogy a finanszírozás ügyében is, ahol egyszerre van jelen a pazarlás és az alulfinanszírozottság, itt is valóban egyszerre vannak jelen olyan világszínvonalú eredmények – és ezeket el kell ismerni -, amikre úgy gondolom, hogy büszkék lehetünk. Ugyanakkor mégiscsak a képzési kínálatban is van egy olyasfajta torzulás, ahol nem is tudjuk már pontosan, hogy kinek az érdekét szolgálja, hogy éppen ezeken a szakokon, éppen ennyien, éppen így tanulnak, ahogy tanulnak. Magyarországon ma körülbelül 800 szakon lehet tanulni a felsőoktatásban, és aztán megkérdezzük, hogy valóban éppen ezekre van-e szükség, és így van-e szükség. A piac határozza-e meg ezt a kínálatot vagy éppen benne van Magyarországnak a gazdasági érdeke is a nemzetstratégiai érdeken belül, vagy pedig a diákoknak a preferenciái határozzák meg ezt a kínálatot, vagy éppen valami egyetemi önérdek is van abban, hogy éppen ezek az ajánlatok vannak a piacon? Úgy gondolom, hogy ez megint csak egy olyan ügy, amiről mindenképpen együtt kell majd szót váltanunk. A harmadik nagy terület a finanszírozás és a tartalmi kérdések, a felsőoktatás megújításának tartalmi megújításának a kérdései mellett az a lényeges pont, ami az elmúlt időkben különösen előtérbe került, és ezt én úgy nevezném, hogy a hallgatói felelősségnek a kérdése. Ebben nyilván benne vannak azok a hallgatói szerződések, amikkel azt szeretnénk üzenni Magyarországnak, a magyarországi adófizetőknek, hogy azok a diákok, azok a hallgatók, akik az állam pénzén, a magyar adófizetők pénzén tanulnak, azok tudják azt, hogy egyébként őnekik ezzel kapcsolatban valamifajta visszaadási kötelezettségük is van, és itt természetesen szükség van arra, hogy egyensúlyt teremtsünk az egyéni érdek – hiszen, ha valaki értékes diplomát szerez és ezt az állam finanszírozza neki, akkor az teljesen jogos elvárás, hogy ezt azért szerezte, hogy a saját javára meg a sajátjai javára hasznosítsa, és azt gondolom, hogy ez egy nagyon fontos dolog, ugyanakkor pedig, hogy a köz hogyan részesül ebből, hogyan hasznosul a köz javára ez a diploma, azt a kérdést is föl kell tennünk, és ebben egy megfelelő egyensúlynak a megtalálása az úgy gondolom, hogy az ország és az egyénnek, a hallgatóknak az érdekeit is szolgálja, vagy a fiatal diplomásoknak az érdekeit. Éppen ezért gondoltuk azt, és az elmúlt hétnek egy fontos és előremutató eseménye volt, hogy egy olyan kerekasztalt kell létrehoznunk, egy felsőoktatási kerekasztalt, ahol mindezekről a kérdésekről és minden más olyan ügyről, ami érinti az egyetemek és a főiskoláknak az ügyét, tárgyalnunk kell minden felelős résztvevővel, minden olyan résztvevővel, akinek az a mandátuma, arra választották meg, hogy valóban az intézményének és az általa megválasztottaknak az érdekeit képviselje. Tehát azokkal, akik részt vállalnak ebben a felelősségben készen vagyunk tárgyalni, meghívtuk őket, nem valamifajta külön alkukra, hanem ebben a felsőoktatási kerekasztalban az említett témák logikussá teszik, hogy éppen ezekre a szereplőkre gondoltunk, és örülünk, hogy elfogadták a felkérést, az ebben a kerekasztalban való részvételre, a hallgatói önkormányzatokról van szó, akik a hallgatókat, a diákságot képviselik, a rektorokról van szó, a rektori konferenciáról, akik maguknak az oktatóknak a világát képviselik. Éppen azért, hogy kifejezzük ennek az egyensúlynak és a versenyképességnek és a minőségnek a fontosságát, úgy gondoltuk, hogy a gazdaság szereplőit is szeretnénk meghívni ebbe a kerekasztalba. Természetesen a kormány képviselői itt jelen lesznek, és az említett kérdésekben, a finanszírozás ügyében, a tartalmi megújítás és a hallgatói felelősség ügyében fogunk egymással beszélgetni. Bízom benne, hogy ez egyfajta előlegezett bizalmat is jelenthet majd. Éppen a holnapi napon fog a kormány tárgyalni arról a 10 milliárd forintos előirányzatról, amelyik a kiváló egyetem programnak a támogatását jelenti valamilyen módon, intézményi szinten kapcsolódik a nemzeti kiválóság programhoz, amelyikben benne van a Campus Hungary program is. Tehát a kiváló egyetemeknek, a kutatóegyetemeknek a plusz forrásokkal való elismerése az a holnapi kormánydöntés után válik nyilvánvalóvá, hogy hogyan is osztottuk szét ezt a 10 milliárd forintot. Ha szabad visszatérni akkor a kiinduló ponthoz; ahogy már említettem a Campus Hungary nemcsak arról szól, hogy el lehet menni, tapasztalatot lehet szerezni és vissza lehet jönni, hanem arról is, hogy jöjjenek Magyarországra külföldről még nagyobb számban hallgatók a világ legkülönbözőbb tájairól, és így is lehet tanulni egymástól ebben az ügyben. Ez azt az alapvető – mondjuk így – szociálpszichológiai összefüggést jelenti, hogy az identitás és a kommunikáció az mindig összefügg, összetartoznak egymással, tehát ha tudni akarjuk, hogy kik is vagyunk még tulajdonképpen, mi az, amit mi tudunk valójában, mi tudunk legjobban ebben a világban, mit tudunk hozzáadni egy nemzetközi versenyben is ahhoz, hogy az életünk jobb legyen, mire vagyunk mi képesek, ezt megmutatni az egyik oldalról, a másik oldalon pedig megtanulni, megismerni azt, amit mások tudnak. Ha ezt a két dolgot össze tudjuk jól kötni, akkor úgy gondolom, hogy az egyéni boldogulás és a közjó olyan harmóniába kerülhetnek egymással Magyarországon, amilyen harmóniában ma még nincsenek. Köszönöm a figyelmüket!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter