Close
2017. november
H K S C P S V
« okt    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

Beszéd a Magyar Akkreditációs Bizottság fennállásának 20. évfordulóját ünneplő jubileumi ülésén

2013. márc. 21. Beszédek | Hozzászólások

2013. március 21.

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Elnökség! Tisztelt Elnök Urak, Államtitkár Urak! Tisztelt Hallgatóság!

Engedjék meg, hogy először kicsit próbáljam magamat fölrázni a sok élmény után, mert hát természetesen egy miniszternek nem lehet az a feladata, talán még a tudományos etikett is tiltja azt, hogy a Tudományos Akadémia elnökének a bevezetőjét értékelje. Nem is akarom értékelni, de azért mégiscsak annyit el kell mondanom, hogy ilyen milliméterre pontos pillanatfelvételt, ami úgy beszél kívülről valamiről, aminek ugyanakkor része is, része volt az elnök úr, az elmúlt évben talán – mióta készültem arra a botcsinálta feladatra, hogy az oktatásért is felelős miniszter leszek -, én még nem olvastam és nem is hallottam, úgyhogy köszönöm szépen! Úgy gondolom, hogy mindannyiunk nevében mondhatom, hogy köszönjük szépen! Mert erre van szükségünk; valóban a tiszta, világos, egyértelmű beszédre. Talán még azt is mondhatnám, hogy az önkritikus beszédre is, és ebben a felsőoktatás kapcsán döntést hozók közül egyik szereplő sem kivétel, mert mindannyiunknak van lehetősége és mindannyiunk kötelessége önkritikusan szemlélni azt a munkát, amit végzünk vagy éppen végeztük, és szerintem egy tudományos emléküléshez ez egy méltó feladat, hogy nemcsak szép szavakat mondunk egymásnak. Én azért viszonylag új szereplője vagyok ennek a történetnek vagy ennek a feladatnak, tehát a kötelező szerénységgel próbálok néhány gondolatot mondani, és ott szeretném folytatni, ahol Elnök úr abbahagyta.

Ahogy én látom valójában kívülről, kívül mozgó felelős miniszterként az Akkreditációs Bizottság munkáját. Nekem három dolog az, ami megjelenik az Akkreditációs Bizottság munkájának az értékelése kapcsán, egyáltalán az egész felsőoktatás ügyének, jövőjének a kérdésében. Az egyik nagyon fontos kérdés az autonómia. Az az autonómia, az a fajta – már ez kicsit mást jelent, de mégis ide illő szó – szuverenitás, amire szüksége van elsősorban a magyar tudományos életnek, és amit egyébként a régi és az új Alaptörvény is deklarál és garantálni kíván, az a fajta önállóság, ami nélkül gondolkodni nem lehet. Márpedig gondolkodás nélkül sem tudományt nem lehet művelni, sem oktatni, nevelni nem lehet. Tehát, hogy úgy gondolkodjunk az autonómiáról – és azért a görög filozófiai hagyomány is erre bátorít engem -, mint ami elsősorban alapvetően egy belső autonómia. Egy olyan belső szabadság, amikor az ember a saját gondolatainak önmaga szab mértéket, azoknak a mércéknek próbál megfelelni, amiket önmagának állít, és így lép kapcsolatba innen majd más, külső szereplővel. És természetesen ennek az autonómiának aztán a következő körben szükséges, hogy intézményes jogi biztosítékokat adjunk. Ez is legalább olyan fontos dolog. Másrészt pedig van egy harmadik vonatkozása az autonómiának, az pedig az a fajta tekintélyteremtés, amikor az autonómia meg tud jelenni akár egy közéleti diskurzusban, akár egy tudományos diskurzusban, és ennek a tekintélynek a megteremtése megint csak elsősorban a belső autonómiából, teljesítményből kell, hogy következzen, és csak utána tudja ezt megteremteni bármifajta intézményes biztosíték. Mi az autonómiának, úgy gondolom, hogy az elmúlt 20 évben talán egy picit túlhangsúlyoztuk az intézményes garanciáit, és mondjuk így, hogy a felsőoktatásban is megjelenő hatalmi rendszerben, a kormányzatban is természetesen megjelenő hatalmi rendszerben elfoglalt pozíciónak a kérdését, ami szintén egy nagyon lényeges dolog, de talán mégsem lehet az első számú.

Az autonómia után következik az, amiről elnök úr részletesen beszélt, az pedig az együttműködésnek a kérdése. Hogyan tudnak autonóm, egyébként legitimációt bíró és mégis közös felelősséget hordozó szervezetek együttműködni. És hogy az együttműködést min lehet lemérni pontosan, erről – ahogy már említettem – elnök úr sokkal pontosabb látleletet adott, minthogy én ezt megkíséreljem. Én rögtön ugranék a harmadik dologra, az pedig a felelősségvállalás.

A felelősségvállalás, ami a döntésekben való felelősség vállalását jelenti. Úgy gondolom, hogy az autonómia és az együttműködés egyfajta rossz felfogásából következik az – és következik az az elmúlt 20 évben vagy talán nemcsak az elmúlt 20 évben, hanem ez még napjainkban is előfordul -, amikor egyik oldalról nincsenek meg, akik vállalják a döntésnek a felelősségét, és a döntésnek a végrehajtását. Amikor a felelősség megosztásából, ami az autonóm szervezetek együttműködéséből következik, a felelősségnek az áttolása következik. Ez az egyik dolog, a másik pedig a valóságos döntés megakadályozása: hogy olyan rossz kompromisszumok születnek, amik már nem az ügyet szolgálják, nem az ügy érdekében történnek, hanem semmi másról nem szólnak, mint a megszerzett hatalmi pozíciónak a megőrzéséről, és a kormányzatot egyáltalán nem akarom kivenni, mert miért is akarnám. Tehát a döntés elkerülése, a döntés megakadályozása, a döntés felelősségének az áttolása ez azoknak a részfelelősségeknek – amiben mindannyiunknak részfelelőssége van – a rossz összeműködéséből, a rossz szinergiájából következik, hogy nem látjuk azt a szereplőt, akinek az egészért kellene elvállalnia a felelősséget. És ha bekövetkezik az, hogy mégis valaki úgy gondolja, és talán ezt nem tekintik szerénytelenségnek, ha azt mondom, hogy végül is az összfelelősség, az összes felelősségnek az összeterelése és a döntés meghozása az azért mégiscsak minden autonómia ellenére a kormányzatnak a feladata, a választók akaratából felhatalmazott kormányzatok feladata, akkor következnék az a rossz reakció, mindarra, amit az elmúlt évtizedekben láttunk, hogy adott esetben a döntéshozók úgy gondolják, hogy miután ez a típusú érdekegyeztetés, a felelősségeknek az a típusú összehangolása, amit eddig láttunk, az részben rossz eredményeket hozott, részben pedig működésképtelen volt. És akkor lássuk a következményeket. Természetesen ez sem tud jó megoldás lenni. Én bízom benne, hogy azt fogják látni egyre inkább a felsőoktatási politikában is, hogy mi az autonómia tiszteletben tartására, az együttműködés megerősítésére, és ugyanakkor a döntés felelősségének a vállalására törekszünk, és ebben a szellemben működünk együtt.

És ha megengedik, akkor azért hagy mondjak mégiscsak valamifajta inkább tartalmi, mint strukturális dolgot is ebben a rövid köszöntőben. Jókai Annának van egy nagyon szép képe: „…a tanítás-nevelés nem gyurma-játék; vétkes naivitás vagy bűnös agresszió azt képzelni, azt tudom kihozni a gondjaimra bízott fiatalból, amit csak akarok, vagy amit én akarok, önkényesen.” Hát hogy valóban nem azt hozunk ki a gondjainkra bízott fiatalokból, amit csak akarunk, azt gondolom, hogy egy másik látlelet, ami itt most nem hangzott el, az nagyon szépen bizonyítaná Jókai Anna képének az igazságát, és mégis azt kell mondanom, hogy valóban nem gyurmajáték. A másik oldalon pedig, amikor a tartalmi kérdésekről beszélünk erről is érdemes lenne elindítani egy diskurzust, egy beszélgetést magunk között. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a gimnáziumnak a végén még nevelésről beszélünk, és természetesen felelősséget vállalunk, azoknak a fiataloknak a szellemi, lelki, erkölcsi fejlődéséért is, akiket ránk bíztak, aztán az egyetemen már úgyis mindenki azt csinál, amit akar, és ehhez semmi közünk nincs, hanem van egy tananyag, egy tanterv, van valamifajta tudományos ismeretterjesztés és képzés, amit el kell végezni, de hogy egyébként a szellemi, lelki és erkölcsi fejlődés az milyen irányba halad a fiataloknak, és hogy azért ki vállaljon felelősséget – úgy gondolom, hogy a felsőoktatás ügyében is újra elő kell majd vennünk ezt a kérdést. Kevésbé cizelláltan, mint ahogy azt az Elnök úr megtette, én magam is azért mégiscsak hadd idézzem fel addig a pontig, hogy elismeréssel szóljak arról a hatalmas munkáról, amit a Magyar Akkreditációs Bizottság végzett, és talán úgy láttam itt az elnök uraknak a bólogatásában, hogy akkor értettek leginkább egyet, amikor a kevésbé, mondjuk a hiányzó népszerűségéről esett szó a Magyar Akkreditációs Bizottságnak. Lehet, hogy akkor születtek a legjobb döntések, amikor azok a legnépszerűtlenebbek voltak. Ezt még a tudomány szereplőinek, autonóm testületek képviselőinek is el kell néha szenvedni, nemcsak a politika szereplőinek, hogy a népszerűtlen döntések sokszor a leginkább hiteles és jó döntések. Bízom benne, hogy azoknak a változtatásoknak, amiket elindítottunk az új nemzeti felsőoktatási törvénnyel, amelyik az Akkreditációs Bizottság autonómiájának a megőrzésével mégiscsak jobban az egész felsőoktatás rendszerében való bekötöttségét eredményezi, pozitív következményei lesznek. Itt még van szükség finomhangolásra – éppen az elmúlt napokban beszélgettünk erről a Bizottság elnök urával, az oktatási hivatal hatósági kompetenciái, az Akkreditációs Bizottság testületi felhatalmazásának a jó összehangolása a közös ügynek az érdekében; azt gondolom, hogy ez mindannyiunknak az érdeke.

És akkor még egy mondatot hagy mondjak talán a legfontosabb dologról, amiről itt szónak kell esnie a saját munkánkon túl: Mark Twainnek van az a mondása, hogy: „A nevelés az a felnőttek szervezett védekezése az ifjúság ellen.” Az egyetlen, amiről kevés szó szokott esni az Akkreditációs Bizottság működése kapcsán éppen azok a fiatalok, akik valóban ránk vannak bízva ebben az ügyben, és ha nem akarjuk azt, hogy a nevelés tényleg ne legyen más, mint a felnőttek szervezett védekezése az ifjúság ellen, akkor úgy gondolom, hogy azon is érdemes gondolkodni – és azért erre is kiterjed valamilyen módon az Akkreditációs Bizottságnak a hatásköre vagy a munkája -, hogy a felsőoktatás tervezésébe, irányításába, a fő vonalak meghatározásába, az intézmények életébe valóban úgy vontuk-e be a diákságot, a hallgatóknak a közösségét, a hallgatóknak a képviseleteit, ahogy az a legideálisabb, valóban az ügyet, az ő érdekeiket meg a mi közös érdekeinket szolgálják. Szerintem itt is van egy nagy kérdőjel. És nem zárom ki azt, hogy ebben is van lehetősége még az Akkreditációs Bizottságnak is, hogyha szabad egyetlen egy dolgot így fölvillantanom a konkrétumok közül akkor, amikor Felsőoktatási Kerekasztal ülésén a Rektori Konferencia elnöksége vállalta azt, hogy úgy tekinti át azt a szakstruktúrát, amit részben önöknek köszönhetünk, vagy nagy mértékben önöknek köszönhetünk, hogy az valóban szolgálja a felsőoktatást, a magyar gazdaság, egyáltalán a magyar nemzetstratégia, az ország érdekeit, akkor ebben a hallgatói önkormányzatok is szerepet vállaltak és felelősséget vállaltak. Azt gondolom, hogy ez egy jó irány, és hogy ebben az ügyben természetesen önöket, a Magyar Akkreditációs Bizottságot semmiképpen nem kívánjuk megkerülni, ellenkezőleg: számítunk a munkájukra és a felelősségükre.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter