Close
2018. november
h k s c p s v
« máj    
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930  

„Isten egy istállóban született”

2010. dec. 26. Egyéb | Hozzászólások

Lelkész és politikus, ám nem érzi úgy, hogy ez kettõsséget jelentene, és a szavai is errõl tanúskodnak. Idõnként hitbeli kérdésekben is roppant gyakorlatiasan érvel, míg máskor a szociálpolitikai témákról is a lelkész szenvedélyességével nyilatkozik meg. A karácsonnyal kapcsolatban pedig kerüli az érzelmes fordulatokat.

Társadalmi felzárkóztatásért felelõs
államtitkárként azon dolgozik,
hogy strukturális választ
lehessen adni a szegénység
problémájára. Mint gyakran
hangsúlyozza, az Ön és minisztériuma
által képviselt felfogást
az intézkedések, programok országos
összehangolása különbözteti
meg az elmúlt húsz év
törekvéseitõl. Ezen túl milyen
kérdésekben tartja szükségesnek
a korábbi szemlélet meghaladását?

— Azt az evangéliumi mondatot,
hogy „szegények mindig
lesznek köztetek”, legtöbbször
tévesen értelmezik.
Mintha azt jelentené: bele kell
törõdnünk, hogy ez a helyzet,
hiába próbáljuk, úgysem fogjuk
tudni felszámolni. Pedig
egy olyan országban, mint
nálunk, ahol minden harmadik
ember a szegénységi küszöb
alatt él, soha nem szabad
beletörõdnünk a szegénységbe.
Nagyon szuggesztív Jézusnak
az a példabeszéde,
amely a dõzsölõ gazdagot és
a küszöbénél kolduló szegény
Lázárt mutatja be. Míg az
egyik oldalt az anyagi bõség,
sõt felesleg, az élet javainak
túlzó élvezete jellemzi, a másikat
a legelemibb javak nélkülözése.
E két állapot egyidejûsége,
egymás mellett létezése
társadalmunkban minden
jóérzésû embert lelkiismeret-
furdalásra kell hogy indítson.
Így kell lenniük vele a
döntéshozóknak, a politikusoknak
is. És sokan közülük
így is vannak, már több mint
két évtizede. Ám úgy látom, a
lelkiismeret-furdalásukból
nem vontak le jó következtetést.
Magyarországon az vált
hallgatólagos közmegegyezéssé,
hogy mivel a szegénységbõl
való kitöréshez az
érintettek többségét úgysem
tudjuk hozzásegíteni, õk fogadják
el azt, hogy sokkal
jobb nem lesz nekik, de mi
meg azt fogadjuk el, hogy õk
úgy segítenek magukon, ahogyan
tudnak, hogy a kiskapuk,
a feketemunka, az elõrehozott
nyugdíj, a segélyek, a
fiktív minimálbérek, az adócsalás
országa vagyunk. „Ebben
az országban tisztességesen
úgysem lehet érvényesülni”
— ugye ismerõs mondat?
Sokat halljuk, sokan
gondolják így. Mi azonban
hadat üzenünk ennek a
szemléletnek, ezért nem a segélyeket
emeljük, hanem azt
akarjuk elérni, hogy középés
hosszú távon egyre kevesebben
szoruljanak rájuk, és
egyre többen váljanak képessé
a magukról való gondoskodásra.
Az a célunk, hogy
megszakítsuk a szegénység
nemzedékrõl nemzedékre
való újratermelõdését, ezért
a gyermekek pluszjuttatásaira,
ösztöndíjprogramokra, a
gyermekjóléti szolgálatok
megerõsítésére, a felzárkóztatás
mind hatékonyabb elõsegítésére
koncentrálunk.

„Tudjuk, hogy ez egy nagyon
kockázatos kísérlet, amilyenre
még nem volt példa Magyarországon”
— nyilatkozta a mélyszegénységben
élõket segítõ programokról.
Kérem, mondja el, milyen
kockázatokról van szó, és
hogy milyen célok érdekében érdemes
õket vállalni.

— Sokan lehetnek, akiknek
elsõ körben mostantól nehezebb
lesz, mint eddig — ez a
legnagyobb kockázat. Hogyan
fogadják az intézkedéseinket,
elhiszik-e, hogy jót
akarunk velük? Nagy az állammal
szembeni bizalmatlanság;
jó lenne, ha le tudnánk
gyõzni. Több gyermek
szegény, mint felnõtt: az is
kockázat, hogy õk, akik semmirõl
sem tehetnek, esetleg
kárt szenvedhetnek az intézkedéseink
nyomán. Ezt minden
eszközzel megpróbáljuk
elkerülni. De a rendszert mindenképpen
át kell szabnunk:
nincs más választásunk, mert
fenntarthatatlan, és morális
okból sem vállalható tovább.
A szegénység elleni küzdelemre,
az alulképzett emberek
szakmához, munkához juttatására,
a társadalmi tõke növelése
érdekében teendõ lépésekre
mindenképpen szükség
van ahhoz, hogy az ország
gazdasági versenyképessége
erõsödhessen.

A szeptemberben indult keresztény
roma szakkollégiumi hálózat
kapcsán többször is beszélt az
egyházakkal keresett együttmûködési
lehetõségekrõl és arról a
sajátos szolgálatról, szemléletrõl,
amely révén az egyházak a szegényekért
másoknál hatékonyabban
tehetnek. Milyen téren számítanak
rájuk leginkább?

— A szakkollégiumi hálózat
végre egy olyan kezdeményezés,
amelynek felhõtlenül
örülhet az ember. Példamutató
ökumenikus összefogás
eredménye, hogy létrejöhetett,
nyolcvan fiatal számára
nyújt szakmai és hitbeli támogatást.
Néhány hete három
napot velük tölthettem,
az eseményt négy püspök —
Bölcskei Gusztáv, Fabiny Tamás,
Orosz Atanáz és Székely
János — tisztelte meg a jelenlétével.
Úgy éreztem, angyal
szállt el felettünk, amikor Sára
Sándor ötven évvel ezelõtt
készített, Cigányok címû filmjét
a majd nyolcvanéves mester
társaságában megtekintettük,
aztán felelevenítette forgatási
emlékeit. Fantasztikus
volt ezekkel a remek fiatalokkal,
a roma értelmiség jövendõ
képviselõivel együtt lenni,
beszélgetni. Úgy érzem, õk
óriási szerepet vállalhatnak
annak érdekében, hogy roma
és nem roma magyarok egyre
inkább szövetségesekként tekinthessenek
egymásra, és a
szembenállás tudata gyengüljön.
Az egyházak szerepét a romák
ügyében azért is fontosnak
tartom, mert míg az állam
senkinek sem parancsolhatja
meg, hogy szeresse a felebarátait,
egy keresztény
ember számára ez a fõparancsok
egyike. Egy keresztény
nem mondhat olyat, hogy „a”
cigányok, kollektíve ilyenek
vagy olyanok, nem lehet ítélkezõ,
a társadalmi légkört
mérgezõ, cigány és nem cigány
magyarok között ellentéteket
szító. Ha több lehetõséget
kapott a Jóistentõl, mint
mások, kötelességének kell
éreznie, hogy továbbadjon a
javaiból a rászorulóknak, a
társadalmi átalakulások áldozatainak.
A keresztény ember
Isten teremtményét, a testvérét
látja a másikban, és sokkal
erõsebbnek érzi a hasonlóságukat,
mint bármit, ami
elválaszthatja õket egymástól.
Kereszténynek lenni magában
hordozza a szociális elkötelezettséget.
Ez ügyben
jellemzõnek érzem, hogy a
középiskolások által végzendõ
szociális munka egyházi
kezdeményezésre lesz a tanterv
része.
Amagyar romák egészségi
állapota rendkívül rossz, átlag
tíz évvel kevesebb adatik
számukra, mint a többségnek,
és hetven százalékuk a
többségtõl elkülönülten, telepeken
vagy a külvilágtól elzárt
településeken él. Már ez
a két adat is elég ahhoz, hogy
érezzük, mennyi mulasztás
terhel bennünket velük kapcsolatban.
Másrészt keresztény
hit nincs erkölcs nélkül,
ezért a tízparancsolat azok
számára is kötelezõ, akik nehéz
helyzetben vannak.

„Irgalom nélkül nincs testvéri közösség,
nemzeti közösség; felemelkedés,
felzárkózás sincs, és nincsenek
sikeres kormányprogramok,
gazdasági fejlõdés; semmi,
ami igazán fontos az emberi élethez.
Az irgalmat azonban nem lehet
törvényekbe, szabályokba foglalni,
csak kérni és önként gyakorolni
lehet, s ez irgalmas emberek
nélkül nem megy” — mondta ez év
nyarán, a roma holokauszt és a
romagyilkosságok emléknapján.
Szavaiból kitûnik, hogy államtitkárként
sem teszi zárójelbe lelkészi
mivoltát, sõt mintha nem is
válna szét Önben a kettõ.

— Azt hiszem, ez kevésbé
foglalkozás, mint elhívás kérdése.
Nem annyira lelkészként,
egy hivatal viselõjeként,
mint inkább Isten szolgájaként
gondolok magamra,
aminek minden hívõ egyformán
érezheti magát. Akeresztény
meggyõzõdés nem
olyasmi, amit külön lehetne
kezelni az élet többi területétõl.
„Minden politika, de a
politika nem minden” — szokták
mondani. És én mindig
politikus alkat voltam, már fiatal
lelkészként erõs indíttatást
éreztem arra, hogy a
gyülekezet határain túl is lássak,
hatni tudjak.
Azsidó-keresztény kultúrában
már négyezer éve hagyomány,
hogy a hátrányos helyzetûeket
fel kell karolni. Ez
mindannyiunk, minden ember
lelkiismereti kötelessége,
de strukturális kérdés is, és így
a politikára is tartozik. Ha a
rendszer rossz, akkor az egyéni
erõfeszítések meddõk lehetnek.
Ha egy gyárban folyamatosan
hibás termékek gördülnek
le a futószalagról, akkor
nem az az optimális megoldás,
hogy mindegyiket egyenként
megjavítjuk, hanem át
kell gondolni, miként lehetne
a gyártósort megszerelni vagy
jobban beállítani, és ily módon
eleve kizárni a hibák lehetõségét.
E cél érdekében minden
területen tenni kell, nemcsak a
szociálpolitikára várnak fontos
feladatok. Mi a keresztény
szociális tanítás alapelveibõl
kiindulva akarunk cselekedni,
nem azért, mert keresztény
lobbisták vagyunk, hanem
mert hiszünk abban, hogy ez
jobb az embernek.
A kereszténység szeretetrõl
vallott meggyõzõdésével kapcsolatban
gyakran tapasztalható
zavar. Félreértik és degradálják
a szeretetet, akik azt
hiszik, hogy a tét nélküli, langyos
kedveskedéssel azonos.
A szeretet komolyan veszi a
másikat, felelõsséget érez
iránta, és szeretné ráébreszteni,
hogyan tehet magáért, hogyan
veheti a kezébe a sorsát.
Nem alamizsnát akar adni a
másiknak, hanem arra törekszik,
hogy felemelje, nem tekinti
alacsonyabb rendûnek a
gondokkal küszködõt, mert
tudja: Isten gyermekeiként
mindannyian azonos méltóságúak
vagyunk. Az igazi szeretet
arra törekszik, hogy senki
ne kerüljön méltatlan, megalázó
helyzetbe, ne kelljen
másoktól függenie, hanem képes
legyen autonóm, erkölcsi
lényként létezni.

Önt hogyan szólítja meg a karácsony
minden évben újraszületõ
csodája; mi az, amit leginkább
szeret és vár az ünnepben?

— E téren sem vagyok az
elromantizálás híve. A karácsony
legerõsebb üzenete
számomra az, hogy Isten egy
istállóban született. Ezt a romaüggyel
kapcsolatban is
mindig tanácsos szem elõtt
tartani. Gyermekkoromban
papné édesanyám minden
héten maga köré gyûjtötte a
falubeli cigány gyerekeket,
megetette, megmosdatta
õket, tanult, Bibliát olvasott
velük. Ez nem mindenkinek
tetszett, és a gyülekezet tagjai
egyszer csak azzal álltak elõ,
hogy szerintük nem szabad a
cigányokat a templomba
beengedni. Édesapám, noha
remek prédikátor és nagy tudású
teológus volt, ezt a képtelen
javaslatot hallva hirtelen
nem tudott hogyan reagálni.
Édesanyám viszont
azonnal visszakérdezett: „Aztán
mi okunk lehetne arra,
hogy ne engedjük be õket Isten
házába?” „Zavar bennünket,
hogy büdösek” — válaszolta
valaki. „Miért, mit gondol:
abban az istállóban, ahol
Jézus megszületett, nem volt
büdös?” — nézett rá édesanyám
mosolyogva.
Számomra a karácsony
emiatt nem angyalhajas idill.
Jézus azoknál születik meg,
akiknek ez nem „jár”. Nem
az öntudatos, istenfélõ, mintahívõ
farizeusoknál, nem a
társadalom elõkelõinek körében,
hanem a pásztoroknál,
és a háromkirályok találnak
rá. Vagyis a társadalom legalján
élõkhöz és a messzirõl érkezõ
pogányokhoz jön el elsõként.
Ezért szerintem karácsonykor
azt kellene megkérdeznünk
magunktól: Elég
üres vagyok-e ahhoz, hogy
Jézus szeretete meg tudjon
tölteni? Elég szegény vagyok-
e ahhoz, hogy befogadhassam
ezt a csodát? És elég
messze vagyok-e, hogy észrevegyem
a betlehemi csillagot?

Forrás: Új ember

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter