Close
2017. november
H K S C P S V
« okt    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

Balog Zoltán beszéde a Károli Gáspár-díjak átadásán

2014. okt. 31. Beszédek | Hozzászólások

Főtiszteletű, Nagytiszteletű Püspök Urak! Tisztelt Díjazottak és Kedves Családtagjaik! Hölgyeim és Uraim!

A történelemben nem egyedülálló az, hogy egy közösségnek valami belső ügyeként indul, aztán mégis egyszer csak valamilyen titokzatos – vagy éppen logikus – módon egy sokkal tágabb közösség életére is hatással van. Ahogy ezt divatosan szoktuk mondani, megváltoztatja, vagy legalábbis befolyásolja a történelem menetét. Valami történik belül, és aztán már kívül sem mehetnek úgy a dolgok, ahogy azelőtt mentek.

A reformáció az egyház belső ügye, hitbeli megújulásként indul, a vallási közösség legbelsőbb ügye, és mégsem egyházi belügy. Bízom benne, hogy ez nem sérti az egyházakat, és nem gondolják azt, hogy mások is ki akarnák sajátítani azt, aminek az igazi gazdái természetesen a hitbeli közösségek. De hát a történelmi tények azt mondják, hogy sokan élünk abból, ami valamikor keveseknek az ügye volt. Azért gondolja az állam, azért gondolja a kormányzat, hogy a reformáció emléknapján illendő, méltó és igazságos – hogy egy másik felekezetet idézzünk – állami elismerésben részesíteni azokat, akik egyrészt az egyházak körein belül működnek, másrészt pedig a hatásuk úgy sugárzik ki a közösség keretein kívülre, hogy abból az egész nemzetnek, az egész kultúránknak haszna van. Amikor így adunk át díjakat, akkor kifejezzük, hogy szeretnénk, ha minél többen tudnák Magyarországon, minél többen tudnák a Kárpát-medencében, minél többen tudnák Európában és a világon, hogy a reformáció, a reformációból kinövő hitbeli megújulás, kultúra, gazdaságszemlélet – és annyi mindent mondhatnánk még – mindannyiunk közös ügye tud lenni; abból sokan élnek ma, sokkal többen, mint gondolnák.

Magyarországon aránylag könnyű helyzetben vagyunk, majdnem olyan könnyű helyzetben, mintha Németországban lennénk, ahonnan elindult a reformáció, hiszen az életünk egyik legfontosabb megnyilvánulása a verbalitás. Az a verbalitás, az a szókincs, a magyar nyelvnek az a gazdagsága, amit ma birtokolunk, birtokolhatunk, és amiért újra és újra meg kell küzdenünk, Károli Gáspár nélkül elképzelhetetlen. Nemcsak nyelvújító, nemcsak nyelvőrző, hanem nyelvteremtő is. Az a nyelv, amit ő használt először, az a csodálatos gazdagság, amivel megpróbálta visszaadni a Biblia üzenetét, az első, teljes magyar bibliafordítás, abból bizony nagyon sokan élnek. Olyanok is, akik ezt nem tudják, és nem árt, ha megtudják.

Az a belső kényszer a megújulásra, amelyik nemcsak ötszáz éve sajátja az egyháznak, hanem születése pillanatától kezdve, azzal mások is jól járnak, abból mások is gazdagodnak, abból olyan gyümölcsök lesznek a kultúrában, a tudományban, a gazdaságban – meg merném kockáztatni –, talán még a politikai életben is, ami sok embernek javára szolgál, olyanoknak is, akik nem tartoznak a reformációból kinőtt egyházi közösségekhez, felekezetekhez. Igen, a megújulás belső igénye, a forrás újrafelfedezése egy olyan különleges megújulás, amelyik nem feltétlenül előre néz valami távoli, meghatározhatatlan jövőre, hanem sokkal inkább visszafelé tekint, vagy arra tekint, arra a forrásra, amelyből az eredetét tételezi, nem másra, mint a Szentírásra, a Bibliára. Ez a fajta belső dinamizmus, ez a dinamika, amivel a hitbeli közösségek működnek, az indította el a reformációt is, és tartja életben. Hiszen a reformáció nem esemény, hanem egy folyamat, egy megújulási készség.

Összegyűjteni és megőrizni az értékeket, a reformációban megtervezni és megépíteni úgy az egyháznak a belső életét, hogy az valóban lakájos legyen mindenkinek. Vagy ha azt mondjuk, hogy a reformációt, az egyházi életet úgy is le lehet írni, hogy úgy kell megkomponálni a közösség életét, és úgy kell együtt ezt kifejezni énekszóval és minden mással, hogy az valóban örömet okozzon, hogy az valódi katarzist tudjon jelenteni. Ha úgyis a kultúrákról van szó, akkor máris elkezdődött a díjazottak méltatása. Hiszen összegyűjteni, és megőrizni: igen, ez is a reformáció értéke, a muzeológusok ezt teszik, és úgy gyűjtik össze azokat az értékeket, amelyeket a reformáció hozott, hogy azok a huszonegyedik század magyarjainak is világosan és egyértelműen közvetítsék, hogy micsoda jelentősége volt a mindennapokban és az ünnepnapokon mindannak, amit a reformáció elhozott Magyarországra.

Felhősné dr. Csiszár Sarolta az ország keleti felében több mint harminc éven át vezette a Beregi Múzeumot Vásárosnaményban, miközben egy állandó kutatócsoporttal feltérképezte a határon kívüli magyar református egyházak gyülekezeteinek gyűjteményét is. Kutatásainak eredménye több mint kétezer oldalas leírás, amely pótolhatatlan kincs. Összegyűjteni, megőrizni, és talán még egy harmadik szó: prezentálni, bemutatni. Bemutatni úgy a mai magyaroknak, hogy érezzék a jelentőségét, a súlyát és a szépségét mindannak, amit itt az elmúlt ötszáz évben a reformáció kultúrája jelent.

Második díjazottunk Bódis Tamás. Élete elválaszthatatlanul egybeforrt a zenével, a református egyházi zene és az éneklés világával. Megkomponálni. Megkomponálni és előadni, megint csak prezentálni, és talán nem véletlen, hogy mind a hármójuk életművében lényeges a megmutatás. Megmutatni azt, ami nekünk fontos, ami szép, ami értékes, hogy mások is lássák és kedvet kapjanak hozzá. Úgy megmutatni, hogy az vonzerővel bírjon. Bódis Tamás egyszerre karnagy, orgonaművész, zenepedagógus, szerkesztő, és a református kóruskultúra jeles képviselője. Sokoldalú tehetség, aki miközben fesztiválkoncerteket, kórustalálkozókat és más zenei rendezvényeket szervez, van ideje tudását átadni a fiatal generációnak.

A harmadik díjazottunk Benczúr László, a magyar építésztársadalom, és ugyanakkor a kortárs evangélikus építészet kiemelkedő alakja. Igen, ő az, aki lakájossá kívánja tenni azokat a tereket, amelyekben élünk. Ha valakinek az életművében a rajzasztal, az épületekről való elképzelés, és a személyes hit való jelenlét harmonikusan találkozik, akkor Benczúr László valóban ilyen életet él. Abból a szempontból is tanulságos, hogy a nagy név nagy terhe nem feltétlenül lenyomja az embert, hanem van, amikor felemeli és méltóképen viszi tovább az elődök örökségét. Gondolhatunk itt a világ- és az egyházépítészetre, a Millenáris Parkra, a Megyeri hídra, és hát több város evangélikus templomára. De én mindenképpen szeretném kiemelni azt a személyes helytállást, hitvallást, azt a jelenlétet, ami – hogy is mondjam – néha még a kicsit túl izgalmasra sikeredett egyházi életben is megnyugtatóan és biztonságérzetet adóan van jelen. Hiszen egyházi tisztséget viselni, és közben a szakmában is teljesíteni, ez nagyon jót tesz a szakmának, mert látják, hogy a hívő emberek, a hitvalló emberek is képesek nagyot alkotni, sőt a szakmának az első vonalában tudnak lenni, és jót tesz az egyháznak, mert kiderül, hogy hitbeli ügyekben is van mondanivalója annak, aki egyébként a szakmájában elismert tekintély.

Önök mindhárman bizonyították, hogy méltóak Károli Gáspár szelleméhez, munkájukkal érdemelték ki ezt a díjat. Miközben gratulálok önöknek mégiscsak ezt az egyre gyakrabban hallható mondást tenném a bevezetőmnek, az üdvözlő szavaknak a végére, ami úgy hangzik, hogy Soli Deo gloria. Amelyik – a félreértések elkerülése végett – egy közös keresztény mondás, legalább olyan fontos a katolikusoknak, mint a protestánsoknak, reformátusoknak és evangélikusoknak, és nem jelent mást – talán érdemes néha ezt elmagyarázni –, minthogy tudjuk a helyünket. Tudjuk a helyünket a világban, hogy mi sohasem leszünk a legmagasabban, mert nem tudunk lenni a legmélyebben sem.

Legmélyebben is a gondviselésnek, a Megváltónak a keze tart bennünket, és ezért van ő legmagasabban, hogy összefogja az életünket. A Soli Deo gloria mindenkit figyelmeztet, aki a legmagasabb, a legnagyobb, a legerősebb, a legjobb akar lenni, hogy hol is van az ő helye. A nagyság, a szépség, a jóság, a teljesítmény – hiába teszünk meg érte mindent – végső soron mégiscsak ajándék; áldás nélkül nem fog menni. Annyian akarják maguknak ezt a glóriát, ezt a dicsőséget. Mi ezt fönntartjuk valakinek, aki mindenkinek valami jót tud ajándékozni ebből a dicsőségből.

Önöknek nemcsak a tehetséget ajándékozta, hanem segített abban is, hogy ezt a talentumot kamatoztassák, ezt a tehetséget kibontakoztassák mindannyiunk javára. Szeretném megköszönni a magyar kormány nevében.

Köszönöm a figyelmet!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter