Close
2017. december
H K S C P S V
« nov    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031

„Mi lesz, ha a cigányok is gárdát alapítanak” Interjú Balog Zoltánnal

2011. ápr. 1. Egyéb | Hozzászólások
Az a szociálpolitika, amelyik azt üzeni, hogy „mindegy, ki mit tesz azért, hogy kikerüljön a jelenlegi kilátástalan helyzetéből, a lényeg, hogy járjon valami” – nem jelent megoldást. Változtatnunk kell ezen a hozzáálláson, és közben nem szabad az embereket megaláznunk – mondta az atv.hu-nak adott interjúban Balog Zoltán, társadalmi felzárkóztatásért felelős államtitkár.

Amikor legutoljára ebben az irodában jártam, a falon a dunaújvárosi erőmű képe volt, most pedig egy vacsorázó roma családot ábrázol a kép…

Bárcsak család lenne. Az ábrázolt pillanat tragikus, persze nem a képcsere története, az szándékos volt. A dunaújvárosi vasmű Kiss Péter irodáját díszítette, én meg azt gondoltam, cseréljünk.

Mi volt a baj a munka becsületének ábrázolásával?

A világon semmi, ahogy természetesen semmi baj sincs a vasmű dolgozóival sem: én is dolgoztam Diósgyőrben betanított munkásként – és vezettem egy roma brigádot, egyébként. Ami a csere okát illeti: dolgozik az államtitkárságon egy kiváló művészember, Káli-Horváth Kálmán, ő festette ezt a képet is, aminek a címe „Az első vacsora”.

Ugyanis a kép arról mesél, hogy árvagyerekként hogy fogyasztotta el a vacsoráját az árvaházban – az uniformizálódott, beszürkült, szinte már nehézfiúknak tetsző nagyfiúk nézik ezt a frissen bekerült, színes, a környezetétől még különböző fiatal gyereket. Ez a kép kifejezi, amit szeretnénk, azaz ha mindenkinek nemcsak első, de második vacsora is jutna, és amellett mindenki meg tudná őrizni az egyéniségét és a hagyományait – legyen bármilyen szegény.

Akkor hogy ítéli meg ezt a mondatot, hogy akinek nincs semmije, az annyit is ér?


Ha ezt a mondatot önmagában hallom, akkor felháborodok: az ember értékét nem az adja, hogy mije van, hanem a teremtettsége. De ha utána járunk ennek a mondatnak, akkor teljesen egyértelmű a manipuláció: Lázár János frakcióvezető mondata azoknak szólt, akik semmire nem vitték, és nyugdíjas városi képviselőként abban látják életük beteljesülését, hogy azokat, akik keményen dolgoznak az országért, piszkos, kicsinyes támadásoknak tegyék ki.

Frakcióvezető úr azt a kisstílű populizmust utasította vissza, miszerint az politikai teljesítmény, ha valaki mások ócsárlásából és vagyona kipellengérezéséből akar megélni. Ezek az igazi megélhetési politikusok. Súlyos problémának érzem azt a vagyon- és tehetőség-ellenességet, ami – egyes populista politikai erők segédletével – kialakult az országban.

Mintha ellenzékben az önök kommunikációjának főcsapása lett volna a vagyonellenesség.


Ha valaki lopta a vagyonát, azt meg kell büntetni. De ha valaki sokszoros teljesítményt nyújt – akár a művészet és a kultúra világában, akár másutt – annak a sokszoros jövedelem is kijár. A Magyarországon részben az előző rendszer hatására, részben a pitiáner politikai szociálpopolizmus hatására kialakult egyenlősdi nem tesz jót az igazi teljesítmények elismerésének. Még egyszer mondom, az idézett mondat, ha kiragadják a szövegkörnyezetből, alkalmas arra, hogy sértse a szegényemberek érzékenységét.

De azt is mondjuk meg világosan, hogy van tisztes szegénység és van lumpenszegénység. Utóbbi azt gondolja, hogy nem is akar, nem is képes sokra jutni, úgyhogy tartsa el őt az állam – ez a mentalitás nagyon sokat árt Magyarország gazdasági fejlődésének és lelki minőségének. És van az a tisztes szegénység, amikor valaki minden lehetőséget megragad, hogy eltartsa az övéit, de mégsem jut ötről a hatra – ám ennek ellenére nem adja fel, van egy belső tartása, és nem másoktól várja, hogy megoldják az életét.

Ettől függetlenül ugyanoda jutnak. Eddig az szerepelt az alkotmányban, hogy az állam szükség szerint garantálja a szociális ellátást, most az, hogy törvény szerint – azaz előbb-utóbb mindenkiről leveszi a kezét.

A világ legtermészetesebb dolga, hogy senkit nem hagyunk éhen halni, az állam felelősséget vállal a polgáraiért. Ami az alkotmányból kiolvasható az az, hogy szeretnénk, ha a jövőben a polgárok is felelősséget vállalnának magukért – az előbb említett lumpenizálódással szemben. Az új alaptörvény fontos államcélnak tekinti az ország polgárainak jólétét.

A megfogalmazásokon fogunk még vitatkozni, de az biztos, hogy ez a szociálpolitika, amelyik azt üzeni, hogy „mindegy, ki mit tesz azért, hogy kikerüljön a jelenlegi kilátástalan helyzetéből, a lényeg, hogy járjon valami” – nem jelent megoldást. Egy olyan országban különösen nem, ahol 10 millióból 3 millióan élnek a szegénységi küszöb alatt. Változtatnunk kell ezen a hozzáálláson, és közben nem szabad az embereket megaláznunk.

Akkor például miért nem látogatott el Gyöngyöspatára, illetve miért nem érezte szükségét, hogy felhívja Pintér Sándort, és megkérdezze, mi zajlik abban a faluban, ahol az erőszakszervezetek hatásköreit bitorolja valami kvázi polgárőrség, amelyik etnikai alapon próbál rendet vágni?

Honnan tudja, hogy nem mentem le, és nem hívtam fel Pintér Sándort?

Prejudikáltam. De átfogalmazom: lement-e, felhívta-e?


Folyamatosan egyeztetettem a belügyminiszter úrral, illetve a munkatársaimat elküldtem a településre, hogy tájékozódjanak. Ez így helyes. Nem éreztem szükségét, hogy megjelenjek, a rendőrségnek volt feladata, és kisebb bizonytalanság után el is látta. Átlagban egyébként hetente legalább egyszer ott vagyok a leszakadt emberek és közösségek világában, meg közülük is származom.

Találkoztam a gyöngyöspatai kisebbségi önkormányzat vezetőjével, beszéltem a polgármesterrel és a plébánossal. Amikor valamiből botrány van, akkor nem mindig segít a nyilvánosság. Úgy éreztem, hogy nem használ, ha a számban vannak a kamerák, amikor roma vezetőkkel találkozom, és azt is megkérdezem tőlük: mit gondolnak, milyen erkölcsi állapotban van az ő közösségük, valóban úgy gondolják, hogy semmi oka nincs rá azoknak, akik kikelnek ellenük? És most nem az úgynevezett polgárőrökről beszélek, hanem azokról az öreg nénikről, akik nagyon nagy keserűséggel mondják el, hogy életük végén hogyan alázzák meg őket suhancok – bőrszínre való tekintet nélkül -, hogyan nincs biztonságban az életük és a vagyonuk.

Mert ha ilyen helyzetek nem lettek volna, akkor nem gondolom, hogy olyan szívesen fogadták volna az úgynevezett polgárőröket. A roma vezetőket erről is meg akarom kérdezni, de nem akarom őket avval sarokba szorítani, hogy egyenes tv adásban teszem fel ezeket a kérdéseket.

Az ön értelmezésében mi zajlik Gyöngyöspatán?

Egyrészt a tipikusan mélyszegénységhez kötődő bűnözés miatt ezeken a vidékeken sokaknak élhetetlen az élet. Másrészt viszont valami olyan recept készül, amelynek elterjedését nem szabad engedni. Mert ha az állampolgár úgy érzi, hogy belenyúlhat abba az állami monopóliumba, miszerint adott esetben a törvényt erőszakkal is be lehet tartatni, abból nagyon nagy bajok származhatnak. Mondja már ki valaki egyszer, hogy mi lesz, ha a cigányok is gárdát alapítanak, és úgy gondolják, odacsapnak. Ezzel a felelősséggel kell azok iránt a tisztességes emberek gondja iránt is lenni, akik egyébként teljes joggal féltik a vagyonukat és az életüket.

Ez a jelenlegi helyzet. 2050-ben viszont a demográfiai trendek szerint a 8,5 millió magyar 15 százaléka roma lesz. Ha minden így megy tovább, akkor hogy lehet elkerülni egy elképesztően súlyos-véres helyzetet?


A kulcs az a félmondat, hogy „ha minden így megy tovább”. Bár felhívnám a figyelmet, hogy a cigányság körében is csökken a gyermekvállalási kedv. Megjegyzendő, ez egy általános tendencia: ha valakinek csak egy szemernyi esélye van, hogy elcsípjen egy státuszt az alsó középosztályból, akkor sokkal tudatosabb a családtervezés. És ha perspektívák nyílnak, akkor az emberek az egész életüket sokkal tudatosabban alakítják.

Nem úgy, mint most, amikor reménytelen, depressziós állapotban vannak, ha jön a gyerek jó, ha nem jön az is jó, csak valahogy éljük túl a napokat. Most a szociális és a közmunkarendszer átalakításával próbáljuk provokálni azokat, akik úgy gondolják, hogy semmi esélyük, csak a segély. Nemrég Kárpátalján jártam, ahol kétségbeesve számolnak be politikusok arról, hogy az ukrán állam komoly összegekkel dotálja a gyermekvállalást, így elképesztően megugrott az egyébként kicsi roma közösség gyermekvállalási kedve – ráadásul az állami pénz azt is jelenti, hogy ismét nem lehet őket kiemelni a segélyéletmódból. Rossz szociális intézkedésekkel rossz folyamatokat lehet elindítani.

Nálunk minek tudható be a romák gyerekvállalási kedvének a csökkenése? Ugye az a társadalmi mondás, hogy a cigányok kiszámolják, hány gyerektől rentábilis egy család, aztán hajrá. Szóval?


Amikor kívülről tekintünk egy közösségre, akkor nem látjuk a heterogenitását. A romák közül se él mindenki a mélyszegénységi küszöb alatt, nem mindenkinek a telep az otthona, akadnak, akik elindultak a középosztály felé, és tudatosabban tervezik az életüket.

A roma közösség mekkora részét jelentik a sikerrel mobilizálódok?

Az a baj, hogy olyan dolgokról vitatkozunk, amiket számokkal ma alig tudunk mérni, hiszen azt, hogy ki a roma, a hatóságok nem tarthatják nyilván. Roma az, aki annak vallja magát. De a tendenciák azt mutatják, hogy az úgynevezett megélhetési gyermekszülés sokkal kevésbé jellemző, mint néhány éve. A kormánynak nem kell szégyellni kimondani, hogy elsősorban olyan gyerekek megszületésében érdekelt, akiket a szüleik képesek is eltartani. De azt azonnal leszögezem, hogy egy élet sohasem felesleges, ha megszületett, akkor mindent meg kell tenni a védeleméért, hogy megtörjük az iskolázatlanság, a képzetlenség, a szegénység, a rossz egészségi állapot és a korai halálozás ördögi körét. És ezt leghatékonyabban kisgyerekkorban lehet megtenni.

A megtörés egyik eszköze az iskola. Két tábor küzd, az egyik szerint az integrált oktatás mindenekfelett, a másik szerint az első években igenis külön osztály, ugyanis ha egy roma gyerek bekerülne egy átlagos osztályba, nyomban lemorzsolódna, és hátrányát többé nem tudná behozni. Ön melyik utat járná?

Ez az inkvizíciós dühvel folytatott vita jó példa arra, hogyan születnek rossz kérdésekre rossz válaszok. Mert nem lehet azt mondani, hogy minden, ami együtt van, az jó, ami külön, az pedig rossz – illetve fordítva. Azt mondom, hogy van „jó külön”, illetve van „rossz külön” és van „jó együtt” és „rossz együtt”. Minden az oktatás milyenségén, a pedagógus felkészültségén múlik. Azt azonban ki kell mondani, hogyha van is külön tanulás – nem feltétlenül etnikai, sokkal inkább iskolaérettségi alapon –, akkor is az integráció a cél. De az együtt-höz különböző utak vezethetnek. Az oktatás egy eszköz, amit jól kell megválasztani. Az nem ördögtől való, ha az iskolaérettség és a felkészültség alapján más metódusokat, eszközöket iktatunk be. Ami ördögtől való, az a bőrszín alapján való elkülönítés.

Akkor ne is tegyünk különbséget cigányok és nem cigányok között – a felzárkóztatásért felelős államtitkárként kikérték a véleményét a 15-16 éves tankötelezettségi korhatárról, hiszen ez az intézkedés pont a legszegényebb régiókat érintené.

Megint nem az a kérdés, hogy hány éves korukban kerülnek ki a gyerekek az iskolából, hanem az, hogy mi történik utána. Az szerintem hasznos, ha egy 15, de szerintem inkább 16 éves gyereknek nem kell feltétlenül még két-három évig ott ülnie az iskolapadban, teljesen perspektívátlanul, megkeserítve a többiek életét, hanem belép a munka világába….

És hol lép be, miközben a láthatólag a közmunkára szánt pénzek fogynak, igaz, a kormány szerint csak átalakul a rendszer. Szóval hol kap állást ott, ahol ma is brutális a munkanélküliség?

Pont azért alakul át a közmunkastruktúra, hogy ne vízgereblyézés legyen, hanem érdekeltté tegyük a kis- és középvállalkozásokat a közmunkások alkalmazásában, és rábírjuk őket, hogy adott esetben segítsenek ezeknek a fiataloknak – mégpedig úgy, hogy munka közben képezni lehessen őket, és pár év alatt értékes tagjai legyenek a munkaerőpiacnak. E rendszer létrehozása nélkül értelmetlen leszállítani a tankötelezettségi korhatárt.

atv.hu/Nagy B. György

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter