Close
2017. november
H K S C P S V
« okt    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

Művészeti és szakmai díjakat adott át Balog Zoltán

2014. márc. 15. Beszédek | Hozzászólások

Tisztelt Ünneplők és Ünnepeltek! Tisztelt Elnök Urak, Államtitkár Asszonyok és Államtitkár Urak, Kedves Családtagok!

Legkésőbb március 15-én minden magyarnak megadatik a lehetőség, hogy rácsodálkozzon Magyarország, a Kárpát-medencei magyarság kulturális teljesítményére. A szabadság, a magyar szabadság ünnepe alkalom a művészeti díjak átadására, és ma elismerünk még az orvoslás területén, a sportban elért, kiváló százéves teljesítményeket is, sőt az Elige Vitam Díjjal, a „válaszd az életet” díjjal a bajba jutott, szenvedélybeteg embereken segítő munkát is.

Szabadság és kultúra – a Pápai Református Kollégium homlokzatán olvassuk a feliratot – szabadon tenyészik. A szabadság és a kultúra édestestvérek. Akkor alkotunk nagyot, ha nem szorítanak, ha nem kötnek béklyóba külső kényszerek, ha inspirál, inspirálhat körülöttünk a világ.

Persze – mondhatná valaki – romantikus elképzelés, hacsak át nem élte az ember, hogy lehet inspiráló az elnyomás is, a teher, amit az emberre raknak, ebből is születhetnek nagy dolgok és nagyságok; ez egy másik református kollégium felirata Kecskeméten: teher alatt nő a pálma. Valóban így is lehetnek nagy teljesítmények, de azért a célunk az mégiscsak a szabadság lehet, mert a magyar szabadság inspiráló. Az 1848-as, 1849-es küzdelem a maga szépségével, tragédiájával, dilemmáival, századokon átsugárzó öntudatával azt üzeni: vagyunk valakik. Vagyunk valakik mi, magyarok, és ezt meg akarjuk mutatni a világnak. Most, március 15-én pedig mutassuk meg egymásnak, mutassuk meg saját magunknak, hogy vagyunk valakik. Éljünk egy kicsit jobban befelé, egymás felé, ne csak másoknak akarjunk imponálni, hanem akarjunk imponálni egymásnak is, saját magunknak. Hiszen a művészet lényege az, hogy nincs befogadó közeg nélkül, és ez a befogadó közeg egy eufemizmus; nincs befogadó emberek nélkül, nincs befogadó közösség nélkül. Gondoljunk hát, gondoljanak most azokra, akik nélkül az önök művészete, zenéje, filmje, hangja, alkotása nem látszana, nem érvényesülne.

Közhely – ezt szokták mondani a szerény vagy az álszerény díjazottak -, hogy másoknak, egy nagyobb közösségnek a nevében köszönik meg a díjat, hiszen valóban sokan vannak mögötte, körülötte egy-egy díjnak, de még ha közhely is, ez tényleg így van. És ilyenkor az ember, ha erre gondol, akkor gondol elsősorban a szüleire, az édesanyjára, az édesapjára, a testvéreire, az élete társára, a férjére, a feleségére, akik segítettek, és persze a tanárokra, a mesterekre, a pályatársakra, de gondolhatunk a mecénásokra is – bárcsak több lenne belőlük. Én most mégis azt kérném, hogy elsősorban gondoljunk a befogadókra, akik nélkül szintén nincs díj. Gondoljunk azokra, akikhez eljutnak, akiket megérintenek, megszólítanak, meghatnak, akiknek önök örömet okoztak és okoznak. Gondoljunk azokra, akiknek az önök alkotása és teljesítménye lelki megtisztulást jelent, katarzist. Én most miniszterként az ő nevükben beszélhetek, az ország nevében, a magyarok nevében, és az ő nevükben hadd mondjam azt – és ezzel a kormány is egyetért –, hogy nagyon nagy szükségünk van arra, amit önök tesznek, amivel az életünket gazdagítják, amivel az életünket erősítik, amivel az életünket gyógyítják.

Ismerik azt a gyönyörű Rilke-verset, amelynek a címe: az Archaikus Apolló-torzó; ott a költő leírja ennek a csodálatos, klasszikus műnek a szépségét és a varázsát, és aztán szinte váratlanul egyszer csak annyit mond a végén: „Változtasd meg élted!” Bizony, még erre is alkalmas a művészet, arra, hogy az életünket ne csak jobbá és gazdagabbá tegye, hanem ha szükséges, akkor meg is változtassa. Kérem, hogy ne feledkezzenek el erről, ne feledkezzenek el azokról, akiknek megváltoztathatják az életét. Hiszen, bár a művészet a legindividuálisabb tevékenységek egyike, ugyanakkor mégis közösség, befogadók nélkül pusztulásra van ítélve. Alkossanak hát továbbra is szabadon, de ne feledjék, hogy összetartozunk, összetartoznak a befogadó közeggel. Ez a kötelék, ez a nemzeti kötelék, ami a közösséghez, a magyarok közösségéhez fűzi önöket, ez nem béklyóz, hanem inspirál. Lehetnek és legyenek a mi szavunk, lehetnek és legyenek a mi zenénk, lehetnek és legyenek a mi vágyaink, terveink, érzéseink hordozói. Lehetnek és legyenek az ország gazdagsága.

A mai díjakat azok nevében adom át, akiket önök gazdagítanak, de ez elsősorban a szakma ítélete, miniszterként én ezt csak megerősítem bízva abban, hogy jó döntések születtek. Különleges rituálé ez mindig úgy decembertől kezdődően, amikor elindul a várakozás, aztán jönnek a jelölések, aztán jönnek az ajánlások, a kért és a nem kért ajánlások, aztán pedig egyszer csak megszületik a döntés, aztán pedig újra a várakozás és az érdeklődések. De most mindezen túl vagyunk, most ünnep van. Önöket ünnepeljük. És ha mégis maradt volna tüske valakibe – hogyne maradna, mindig marad a tüske -, hogy nem úgy, és nem annak, és hogy kik maradtak ki, azoknak hadd mondjam: jövőre is lesz március 15. Sőt, bízunk benne, hogy még sokáig lesz március 15. Addig egy újabb év van az alkotásra, arra, hogy együtt legyünk, művészek, alkotók – milyen szépen szokták mondani -, a nemzet napszámosai és a nemzet.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter