Close
2017. november
H K S C P S V
« okt    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

REFORMÁCIÓ MA

2017. okt. 31. Egyéb | Hozzászólások

Vajon min múlik, hogy lesz-e és ha lesz, milyen lesz Magyarország és a magyarság jövője? És az, hogy mi, protestánsok, keresztények és keresztyének áldás leszünk-e a jövő Magyarországán? Az a kérdés, hogy mindenki, aki értéket hordoz, hozzá tudja-e tenni ezt az értéket a közös erőfeszítésekhez, be tudja-e adni a közösbe, amit ő tud egyedül, amit ő tud legjobban.

Mindenki? Mindenki. Ez jelenti természetesen Magyarország összes polgárát – függetlenül attól, hogy honnan jön.

Mindenki: ez jelenti a különböző közösségeket, az önszerveződő polgári világot; jelenti a helyi közösséget, egy település értékhordozó közösségeit; jelenti a nemzetiségeket, amelyek Magyarország területén élnek. Jelenti a polgárságot és a szó eredeti értelmében vett arisztokráciát.

Vajon ők hozzáteszik-e a közöshöz mindazt, amivel tartoznak ennek a nemzetnek? Döntő dolog az is, hogy azok, akik ma mélyszegénységben, nyomorúságban élnek (elsősorban, de nem kizárólag a magyarországi cigányság), képesek lesznek-e további értékeket adni ebbe a közösbe. Megteremtjük-e ennek a lehetőségét, hozzásegítjük-e őket, és ők megteszik-e majd? Hozzáadják-e azt, amivel ők tartoznak ennek az országnak?

Mert ha mindez nem adódik össze, akkor nem lesz közös felemelkedés – mi, reformátusok, így mondjuk –, akkor nem lesz áldás Magyarország jövőjén. Sőt akkor még az is előfordulhat – mint ahogy előfordult az elmúlt évtizedekben –, hogy a teljesítmények kioltják egymást. Hogy azok az igyekezetek, amelyekkel megpróbálunk előrejutni egyénileg és közösségileg ebben az országban, nem adódnak össze, talán még egymás ellen is fordulnak. Hogy összeadódjon és pozitív eredményt hozzon mindaz, ami érték ebben az országban, ahhoz kell egy „közép”. Egy közép, amelyhez viszonyulni lehet, amelyből ki lehet indulni, ahová meg lehet érkezni, amelyet célként ki lehet tűzni magunk elé.

A politika nyelvén valamifajta konszenzusnak, közmegegyezésnek kellene lennie arról, hogy mi is az, ami érték a mi múltunkban, és milyen jövőt szeretnénk ebből építeni az országnak. Hiszen annyi érték van a múltunkban, a jelenünkben, annyi érték van bennünk, de mindezek mintha csak részként léteznének. Mintha olyan mozaikok lennének, amelyek nem állnak össze egy meggyőző képpé.

Hogyan lehetnek ezek az értékek relevánsak az egész s nem csak a részek számára? Hogy ne csak ott hassanak, ahol úgy gondolják, hogy illetékességi területük van. (Azt gondolva, hogy csak azokra vonatkozik a teljesítmény, akik részei az adott kulturális közösségnek.) És ezek a részek még nem az „egész”. Ezért újra és újra azt kell kérdeznünk magunktól, hogy hogyan jön létre ez az egész.

Hogyan válik a másik javára az, amit a tőle eltérő kulturális, szociális, vallási közegben, közösségben létrehoztak?! Ki képes és kinek van joga az egészre vonatkoztatni, annak kínálni, amit ő alkot, ahogy ő él?

Ebből következik a másik kérdés, hogy ki szól az egészért, ki szólhat az egészhez s ezen belül az egész emberhez? Nemcsak a munkavállalóhoz, nemcsak a kultúrát fogyasztóhoz, nemcsak a beteghez, nemcsak az egészségeshez, nemcsak külön a fiatalhoz meg az idősebbhez, nemcsak a vallásosokhoz, hanem az egész emberhez.

Hol vannak ezek az emberek, hol van az a közösség, amelyik így képes megnyilatkozni? Ha ezt a kérdést föltesszük, akkor megjelenik a nemzet keresztény és keresztyén öröksége. Azok, akik nem fogadhatják el soha, hogy azt, ami „egész”-nek teremtetett, részekre szabdaljuk, részekre szakítsuk, és mindenki csak a sajátját erősítse, azt vigye előre, és mindenki csak a számára fontos rész(ek)re figyeljen.

A keresztény közösség az, amely nem fogadja el az élet valóságának és az embereknek a felszabdalását. Ezért nem említettem a keresztény közösséget a teljesítmények vonatkozásában, mert ők azok, akik nem is az egész nevében, de az egészért kell hogy szóljanak, az egészért kell hogy tegyenek. Akiknek az a dolguk, hogy mindig mutassanak túl önmagukon.

Persze ezt kívülről félre lehet érteni. Akik a keresztény közösségen kívülről azt hallják, hogy „misszió”, azok úgy gondolhatják, hogy az egyházak itt már megint valami igényt jelentenek be, hogy bele akarnak szólni mások dolgaiba, meg akarják változtatni őket. „Az egyház törődjön csak a saját híveinek a lelkével, a többit hagyja a politikusokra, a gazdaság szereplőire, a szórakoztatóiparra, s ki tudja még, mire.” Így tiltakoznak.

Ilyenkor mi, református keresztyének átmegyünk egy rossz, egy hamis apológiába. Elkezdjük sorolni, hogy mi lenne itt a nemzettel, az országgal nélkülünk. És valóban sorolhatjuk büszkén, öntudatosan: mi lenne, mi lett volna a magyarsággal protestantizmus nélkül? Mi lenne, mi lett volna a magyarsággal kereszténység nélkül? Mi lenne, hol lenne a magyar kultúra, ha nem lenne csodálatos protestáns egyházi zene és még annyi minden más? Ha nem lennének csodálatos katolikus művészi alkotások? Mi lenne az oktatással, ha mondjuk nem lenne Debreceni Kollégium vagy éppen Fasori Gimnázium? Mennyivel kevesebb Nobel-díjas lenne Magyarországon! Mi lenne a gazdasággal, ha nem lenne – nyomaiban legalább – egy olyan protestáns munkaetika, amely szerint egyszerre kell és lehet dolgozni az ember javára és Isten dicsőségére? Mi lenne a szegényekkel, ha nem lenne keresztyén irgalmasság? Ha nem lennének ott a segélyszervezeteink? Ha nem hajolnánk le a szenvedőkhöz? És a legfontosabb: hol lenne a magyar nyelv, ha Károli Gáspár a XVI. század végén nem ültette volna át a Bibliát magyar nyelvre? Mi lenne…?

Nagy veszteség lenne, igaz?! De mégsem ezért van ránk szükség. Fontos, hogy megértsük, nem ezért van szükség ránk, keresztényekre, protestánsokra, mert azok, amiket fölsoroltam, hiányoznának az „egész”-ből. Ezek legfeljebb következményei valaminek, ami ennél sokkal fontosabb.

Vagy úgy is fogalmazhatnánk, hogy ezek a teljesítmények legfeljebb az üzenet hordozói. Legfeljebb eszközök arra, hogy megszólaltassák az üzenetet. Igaz ez mindarra, amit a kultúrában, az oktatásban, a szociális segítségnyújtásban vagy másutt teszünk. A feladatuk az, hogy először elvezessenek másokat az üzenethez, majd azután legyenek az üzenet következményei. Az az egyház, az az egyházi közösség, amely nem mutat túl önmagán, a saját teljesítményén, amelyik csak önmagáért van, nem igazi egyházi közösség.

Nem az egyház és nem is a keresztény közösség maga a közép, de hite szerint a KÖZÉP-re mutat. És ehhez minden embert meghív, nem csak a saját szerveződésének tagjait. Voltak olyan idők a történelemben, amikor a keresztény közösség úgy beszélt a „világ”-hoz, hogy be akarta azt kebelezni, és – ha kellett – az egész életet akarta a törvény erejével szabályozni és irányítani.

Ezek az idők elmúltak. Ma az egyház, a keresztény közösség inkább az élet perifériáján létezve szólal meg, még ha számos helyen, a középkori rendnek megfelelően a templomoknak a falu közepén is van a helyük. Megszűnt a mindenbe beleszólás kényszere. Lehet belső szabadsággal hirdetni az üzenetet, az örömhírt.

De mi is ez az üzenet? Ráadásul olyan nyelven elmondva, hogy ne csak a „bennfentesek” értsék, hanem mindenki érthesse, aki benne van abban a bizonyos „egész” emberi közösségben.

Azt hirdetjük először is, hogy van egy magasabb valóság, mint ahová mi magunk fel tudunk jutni. Hogy van mélyebb valóság, mint amilyen mélyre mi süllyedhetünk. A valóság tágasabb, mint amit mi be tudunk fogadni. S ugyanakkor ez a Valóság közelebb van hozzád, emberhez, mint amennyire te közel tudsz lenni magadhoz.

Ez a Valóság egyszerre relativizálja az emberi cselekvést, és szabadítja azt ki a „minden rajtam múlik” börtönéből. Egyszerre hív felelősségre, hiszen életedről majd számot kell adnod, s ugyanakkor nem engedi, hogy ember ember felett végső (utolsó) ítéletet mondjon. Az utolsó ítélet a másik felett nem a tied!

(Öröm)üzenetet kell hirdetnünk arról a Valóságról, amely nincs az ember kezében, nincs a mi kezünkben, de jelen van az életünkben, dolgunk van vele. Végső soron minden dolgunkban Vele van dolgunk.

A nagy német–amerikai teológus, Paul Tillich így fogalmazta meg: „was uns unbedingt angeht” – „az, ami/aki feltétlenül ránk vonatkozik”. Az a Valaki, aki feltétlenül az emberre vonatkozik. Ez az üzenet: van Valaki, aki feltétlenül az emberre vonatkozik, minden emberre és mindannyiunkra együtt is. Erről szólni, erről a „feltétlenül”-ről akkor, amikor Magyarországon és a világban is minden feltételes, minden feltételekhez kötött, ez az üzenet lényege, ez a mi feladatunk. Elmondani, hogy ez a Valóság, amelyik feltétlenül ránk vonatkozik, egy/a szerető valóság. Ez a második fele az üzenetnek.

Fel kell tennünk a kérdést, mit jelenthet ez az üzenet a közéletben. Mit jelenthet ez a protestáns közéletiségben? Elsősorban egy emberképet jelent. Egy olyan közös, keresztény – katolikus és protestáns – emberképet jelent, amelyik különbözik azoktól az emberképektől, amelyeket a politika általában képvisel. Mert minden intézkedés, minden törvény, minden kormányzati döntés mögött van egy emberkép.

Hogy mit gondol az, aki így vagy úgy irányítja az egészségügyet, az arról is szól, hogy mit gondol ő az emberről. Hogy hogyan irányítja a köznevelés rendszerét, az arról is szól, hogy mit gondol a jövendő generációról. Hogy milyen médiapolitikája van, hogy mit tart megengedhetőnek a médiában, és mit nem, az azon is múlik, hogy mit gondol az emberről. Hogy például milyen reklámok lehetnek.

Megvan a gazdaságnak, a szórakoztatóiparnak és a társadalmi valóság minden szegmensének, részének a saját emberképe. És nekünk is megvan a miénk. Megvan a bibliai keresztény emberképünk, amelyet mellé vagy szembe lehet állítani ezekkel az emberképekkel. Provokálni lehet. Protestálni lehet.

Ha pedig fölfedezünk közös pontokat ezekben az emberképekben, akkor azt örömmel képviseljük. Mert miért ne dönthetne néha jól is a politika? Nincs az eleve kizárva! Akkor pedig mellé lehet állni. Megerősíteni azt a politikát, azt a közéletiséget, azt a közjóért végzett szolgálatot, amelyet olyan politikusok végeznek, akikkel közös az emberképünk. Hiszen ők is ugyanazért az emberért dolgoznak.

A keresztény emberkép a szerető Valóság felől értelmezi az embert, a szerető valóság felől szólítja meg. Innen indul a protestáns közéletiség. Ez nem egy, az egyház(ak) által propagált statikus kép, hanem inkább a szerető Valósághoz vezető út/utak megmutatása.

Ha a magyar reformáció elmúlt 450 évére tekintünk, akkor kirajzolódik a protestáns közéletiség arca a magyar történelemben. Lehet sorolni Bethlentől Bethlenig mindazt, amit adtunk a magyarságnak. 437 évvel ezelőtt született Bethlen Gábor erdélyi fejedelem, és 71 évvel ezelőtt halt meg Bethlen István, a Trianon utáni nagy országmentő. Bethlentől Bethlenig húzódik át a magyar történelmen a nagy protestáns fejedelmek, közírók, művészek, politikusok sora.

De ne feledkezzünk el Tisza István életáldozatáról, akit talán nem véletlen, hogy éppen október 31-én, a reformáció emléknapján gyilkoltak meg azok, akik rosszat akartak a magyarságnak. Ott állnak sorban, és üzennek nekünk valamit azzal, amit ezért az országért tettek. Leginkább ebben a szóban lehetne összefoglalni, hogy országmentés az, amit végeztek. Országot mentettek a XVII. században, a XVIII.-ban, a XIX.-ben, még a XX.-ban is.

Mégis mindezek „csak” következmények. Mindezek legfeljebb eszközök. Hiszen a hit hősei attól lettek, attól lehettek naggyá, hogy az üzenetből éltek ők maguk is. Hogy ők maguk is tudták, van egy szerető Valóság, amelyik ránk vonatkozik, és ennek a Valóságnak a nevében, ettől a Valóságtól inspirálva lehet cselekedni. Protestáns módon az üzenetből élni, ez az, ami nekünk adatott, ez a mi lehetőségünk.

Hogyan lehet protestáns módon az üzenetből élni? A protestáns differentia specifica az, hogy nem rólunk van szó, nem magunkra vonatkozik a cselekvésünk, hanem rá vonatkozik, erre a végső valóságra. A protestáns differentia specifica nem azt jelenti, hogy a katolikusok ellen tennénk valamit, még csak nem is azt, hogy valami speciális programot hirdetnénk, hanem azt, hogy nem magunkra mutatunk, nem is az egyházra, hanem RÁ mutatunk, és rajta keresztül a másik emberre. A differentia specificát, azt a sajátosságot, amely csak a miénk, nem azért kell élni, hogy megmutassuk másoknak, hogy mi is vagyunk valakik, hanem azért, mert ez tűnik el újra és újra nemcsak az egyház hithirdetéséből, hanem annak életgyakorlatából is.

Éppen azt kell hozzátenni a közöshöz, ami a mi dolgunk, örökségünk, amit mi tudunk adni ennek az országnak, ennek a népnek egyen-egyenként és közösségként. Különösen izgalmas dolog, hogy közösségként hogy lehet ezt a másra mutatást, ezt a rámutatást, ezt az Istenre, a megváltó és kegyelmes Istenre mutatást élni és gyakorolni. Így is mondhatnánk: nem saját érdekből cselekedni. Az elzászi Colmarban látható Grünewald isenheimi oltárképe, mely ezt a Krisztusra mutató egyházat kifejezi. Keresztelő János ott áll a kereszt alatt, és túldimenzionált mutatóujjával a Megfeszítettre mutat, az Isten bárányára. Ez az egyház dolga.

A protestánsok akkor tesznek legtöbbet Magyarországért, ha megmutatják, hogy milyen az, amikor valaki nem saját magáért küzd, hanem a többiekért. Mi megmutathatjuk, mert mi tudjuk, hogy a kegyelem nem cél, hanem kiindulópont. Akik kegyelemből élnek, akik tudják, hogy értük már megküzdött valaki, azok tudják, hogy nekik már nem kell önmagukért küzdeni, hanem küzdhetnek másokért. Ez a protestánsok sajátossága, differentia specificája. A reformáció lényege nem egy külön egyházi lét intézményesülése, hanem az az igény, hogy az egész Egyházat inspiráljuk.

Dietrich Bonhoeffer, a német evangélikus XX. századi mártír teológus figyelmeztet: amikor az egyházban először fölteszik azt a kérdést, hogy hogyan is lehetne közel kerülni az emberekhez, hogyan is lehetne beérni az elviharzott világot, hogyan lehetne utolérni a kort, a modern kort, és milyen eszközöket, milyen praktikákat kéne alkalmazni arra, hogy végre a fiatalság is megértsen bennünket, akkor már el is rontottunk valamit.

Mert előbb föl kell tenni azt a kérdést, hogy kicsoda Jézus Krisztus, kicsoda számunkra Jézus Krisztus, és akkor majd magától fog jönni az, hogy hogyan is lehet őt bemutatni azoknak, akik ezt nem tudják. De előbb azt kell felfogni, hogy nekünk mit jelent. Ahogyan Canterburyi Anselmus írja: Mégis vágyom valamennyire megismerni igazságodat, melyet ismer (hisz) a szívem és szeret… Credo ut intelligam.

Mert nem magunkat, hanem őt kell prezentálnunk, őt kell bemutatnunk Magyarországnak, Európának, azoknak, akik nem részei még mindannak az üzenetnek. Íme az Isten báránya, aki hordozza a világ bűneit. Nem magunkat mutatjuk, nem magunknak mutatjuk, hiszen: sola gratia, egyedül a kegyelem képes megváltoztatni az embert és az emberi közösséget.

A reformáció egyházainak az egyetemes (katolikus) egyházzal együtt ez a XXI. századi kérdése: lesz-e olyan közös gondolat, lesz-e olyan közös hely, ahol együtt gondolkodunk arról, hogy mit is jelent kegyelemből élni? Mert ha mi nem tudjuk, hogy mit jelent ingyen kegyelemből élni, akkor honnan tudnák ezt a többiek?

Nehogy úgy járjunk, mint ahogy azt az egyszeri német lutheránus és református anekdota meséli. Eszerint összeült egyszer a lutheránus presbitérium, és azon vitatkoztak (valamikor a XVII. század elején), hogy a reformátusok is üdvözülhetnek-e. Súlyos, nehéz kérdés, úgyhogy sokáig tanácskoztak rajta, aztán végül is – mert hát azért jó testvérek vagyunk – arra a határozatra jutottak, hogy igen, a reformátusok is üdvözülhetnek.

De az egyik lutheránus presbiter, egy vastagnyakú evangélikus – mert ilyenek is vannak, nem csak vastagnyakú kálvinisták – azt mondta, ő csak akkor írja alá ezt a határozatot, hogy a reformátusok is üdvözülhetnek, ha ő odaírhat mellé egy fél mondat kiegészítést. Hát legyen, írjon oda valamit! Ezek után így hangzik a határozat: a reformátusok is üdvözülhetnek. És itt jön a lutheránus főfelügyelő kis kiegészítése: igen, de ők tényleg csak kegyelemből, hit által.

Legyünk kegyelemből! Cselekedjünk kegyelemből! Ezt nem egyházi nyelvre így lehetne lefordítani: legyünk bizonyosak abban, hogy a végső, mindent meghatározó Valóság szeretetéből vagyunk! Az Ő szeretetéből vagyunk ezen a világon, ezért élhetünk ingyen kegyelemből, és ezért cselekedhetünk hit által az ember javára, Isten dicsőségére.

A szerző az emberi erőforrások minisztere

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter