Close
2017. december
H K S C P S V
« nov    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031

Ünnepi beszéd a Magyar Kultúra Napján az Uránia Nemzeti Filmszínházban

2013. jan. 26. Egyéb | Hozzászólások

Tisztelt Elnök úr, Akadémiai Tagok! Kedves Vendégeink!

2003 májusában Nagyváradon felavattuk Bethlen Gábor erdélyi fejedelem szobrát. A szobor a magyar millennium tiszteletére készült el az első Orbán-kormány támogatásával. De a történet sokkal korábban indult: 1941-ben a Magyar Királyi Kultúrkormányzat, Hóman Bálint kultuszminiszter kitüntető minősítést adott ennek a szobortervnek, melynek fiatal tervezője, szobrásza a 27 éves Kós András volt, Kós Károly fia. Kós András 62 évig őrizte a terveket és aztán 89 évesen elkészítette a szobrot, és 2003-ban fölavattuk. Abodi Nagy Béla művészettörténész, a Barabás Miklós Céh tiszteletbeli elnöke – hasonló korban – ott ült a nagy öreg Kós András mellett. Mindannyian álltunk, voltunk körülbelül háromezren ott Nagyváradon, én Mádl Ferenc levelét vittem, ott volt Orbán Viktor és Lévai Anikó, és ott voltunk még nagyon sokan, csak két széket tettek oda: Abodi Nagy Bélának és Kós Andrásnak, a két barátnak. Én ott álltam mögöttük és füleltem.

Ilyenkor érdemes fülelni, mikor két ilyen ember van a közelemben, és azt mondta Abodi Nagy Béla Kós Andrásnak, hogy: „Mondtam, hogy meglesz.” Azt mondta Kós András, hogy: „Mikor mondtad?” Ő erre azt válaszolta, hogy: „Mindig mondtam. Hol neked, hol magamban.” Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim, mindig mondani kell! Mindig mondani kell hol magunknak, hol egymásnak, hogy meglesz. Meglesz, csak legyen terv, legyen, aki őrizze, legyen akarat, csak legyen tehetség, csak szülessenek zsenik, csak hagyják őket alkotni, és legyen olyan befogadó közönség, ami közösséggé válik, és ha mindez megvan, akkor meglesz; és ma mindez megvan, mindez megvan a magyar kultúrában. Vannak tervek. Vannak tervek, amelyek már majdnem megvalósultak; idén október 23-át a Zeneakadémia csodálatosra fölújított épületében fogjuk ünnepelni – a magyar szellem alkotása kívül és belül. Hamarosan kész lesz a Mátyás-templomnak a teljes külső felújítása – egyik legszebb templomunk. El fog indulni a múzeumi negyed a Városligetben, aztán a modernebbeknek elkészül majd a kocka Rubik Ernő segítségével, és hát a Vigadó már majdnem készen van. Vannak tervek és megvalósulások, és van akarat. Vannak kormányhatározatok, vannak pénzügyi tervek és van tehetség. A múzeumi negyedre a legjobb építészeket várjuk még a nemzetközi világból is, és van közösség, akik várják, hogy megvalósuljanak a tervek.

Akkor mi a baj? Én azt mondanám, hogy nincs semmi baj. Nincs semmi baj, csak meg kell ragadni a lehetőséget, csak össze kell fogni az alkotásban, csak építeni kell és nem rombolni, akkor nem lesz baj. Megragadni a lehetőséget. Ma a magyar kultúrában nagy lehetőség a Magyar Művészeti Akadémia, melynek értelme az, hogy azokra bízzuk a kultúra szervezését és támogatását, akik erre a leginkább elhivatottak: magukra a művészekre. Ha visszatekintünk a 90-es évek elejére, úgy gondolom, hogy a kultúrkormányzatok sok mindenre nem lehetnek büszkék, de a Nemzeti Kulturális Alap rendszere szintén egy ilyen, hasonló elvre épülő támogatási rendszer; a kuratóriumokban ott ülnek a kultúra emberei és milliárdokat osztanak szét évente a magyar kultúra támogatására. E két nagy rendszer mellé lassan – egyesek szerint túlságosan lassan – felépül a harmadik, amit úgy szoktak hívni hagyományosan, hogy magán mecenatúra.

A magyar gazdaság sikeres és gazdag emberei, vállalatai, vállalkozásai és szereplői végre felfedezzék a felelősségüket, hogy amit a közösség segítségével és támogatásával maguknak sikerült megszerezni, abból adományozzanak, abból adjanak a magyar művészetnek, a magyar kultúrának. Lesz majd olyan épület, amely magánerőből épül a múzeumi negyedben. Van Prima Primissima Díj, és azért tudunk már egy-két jó magánvállalkozásra – a kultúra érdekében – emlékezni és gondolni. A nemzeti kultúra milliónyi ember egyezsége arról, hogyan értelmezik, hogyan írják le a valóságot. Egyetértésük nélkül nincs közös nyelv, és ha nincs közös nyelv, akkor még azt sem tudjuk elmondani egymásnak, hogy esik az eső. Ha két ember nem tud az alapvető kérdésekben megállapodni, ha nem találják a közös nyelvet, hogyan tudnának egyezségre jutni tíz- és százezrek? Hogyan találnák meg milliók az egymáshoz vezető legrövidebb utat?

Érdekes módon Magyarország két nagy felekezete szemérmesen hallgat arról, hogy éppen Kölcsey Ferenc volt az, aki a 19. század közepén fölvetette, hogy nem lenne-e erősebb a magyarság, ha mondjuk a katolikusok újra egyesülnének a reformátusokkal. Ezt még a 21. század elején sem merném elmondani, ha nem lennék miniszter, de egyháztörténetben olvastam és tanultam ezt. Ezért először egymással kell megkötnünk ezt a szövetséget, mert globális kultúra nem létezhet európai kultúra nélkül, európai kultúra nincs nemzeti kultúrák, így magyar kultúra nélkül sem. Magyar kultúra pedig csak akkor létezik, csak akkor marad meg, ha újra megtaláljuk közös értékeinket. Ne feledjük: csak egy erős nemzeti kultúrával, szilárd öntudattal rendelkező nemzet fogadja el és fogadja be a másik kultúrát. Sértettséget, kitaszítottságot, lenézést csak a közös gyökereikről, nyelvükről és összetartozás-tudatukról lemondó, önmagukban bizonytalan közösségek éreznek. A kultúra tehát nemzeti ügy, közösségi ügy és személyes ügy is egyszerre. Nemzeti ügy, amennyiben minden nemzetnek joga és elemi szüksége van az identitása kifejezésére. Közösségi ügy, mert minden közösség saját elvárásokat fogalmaz meg. Személyes ügy is, hiszen a kultúra mindenekelőtt személyes választás, egyedi kapcsolat, egyedi döntés, ízlés dolga, egyéni tehetség, zsenialitás. És még valami, amire szükségünk van: a kultúra a védekezés képessége is.

Ma olyan szelek fújnak a világban, hogyha nem tartjuk meg, ha nem ragadjuk meg és nem szorítjuk a szívünkhöz azt, ami a miénk, akkor azt bizony elfújja az ilyen-olyan szél, és nem marad belőle semmi. 2003-ban Nagyváradon sem ért véget a Bethlen Gábor-szobor kálváriája azzal, hogy újraöntötték. Az avatás előtti napon megtiltották a fejedelem nevének ilyen leírását, hogy Bethlen Gábor, azt írták elő, hogy azt kell írni helyette: Gabriel Bethlen – szépen latinosan. És a jelmondatának a magyar változatát is megtiltották. A jelmondata így hangzott Bethlen Gábornak: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” Csak a latin változatot engedélyezték. Aztán mégiscsak megszületett a kompromisszum, hiszen azért egy-két kompromisszum születik ezen a táján a világnak is. A kompromisszum az volt, hogy le kell takarni a feliratot, akkor lehet avatás. A magyarok fekete lepellel letakarták a feliratot, az ünnepség végén egy magyar színész Marosvásárhelyről elővett egy másik fekete kendőt, bekötötte a saját szemét és elindult a szobor felé. Egy mély árkon kellett átmennie, ott még a hitetlenebbek is elkezdtek imádkozni, hogy nehogy fölbukjon, de végigment, lement az árokba és fölment, odatalált a szoborhoz, rátette a kezét a feliratra és azt mondta: „Látom Bethlen Gábort. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”

Látni kell behunyt szemmel is. Látni kell akkor is, hogyha eltakarják, ha el kell takarni fekete lepellel. Látni kell, akkor is, hogyha lerombolják. Látni kell akkor is, hogyha meghamisítják. Látni kell akkor is, hogyha elveszik. Látni kell belső látással, belülről, behunyt szemmel is. És nem csak látni kell, hanem mindig mondani kell. Mondani kell azt, hogy meglesz; és nem csak mondani kell, hanem hinni is kell. Hinni kell, hogy meglesz. Meglesznek a szobrok, meglesz a mű, meglesz a kultúra, meglesz az ország, meglesz a nemzet és meglesz az ember is.

Köszönöm a figyelmüket!

Share via email+1

Share on FacebookShare on Twitter