Államtitkár Asszony, Államtitkár Urak! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Minden kedves jelenlevőt szeretettel köszöntök az idősek világnapja alkalmából rendezett ünnepségünkön!

Nem véletlenül szakítottunk az elmúlt évek hagyományával, és hoztuk át ezt az ünnepi rendezvényt a Vigadóba. Ki van adva a protokollosainknak, hogy minden rendezvényt, amit csak lehet, idén itt tartsunk, ebben a gyönyörű épületben. Ha körülnéznek, akkor megértik, hogy miért kértük ezt. Majd a fogadás helyszíne is legalább ilyen csodálatos és szép lesz, feltétlenül tekintsenek át a másik oldalra, ahol láthatják a Várkert Bazárt.

Erről az épületről, a Vigadóról el kell mondani azt, hogy az elődje 1833-ban készült el Pollack Mihály tervei alapján. Megfordult itt Johann Strauss, Erkel Ferenc, sőt Liszt Ferenc, és 15 év elteltével itt volt a független magyar országgyűlés 1848-ban, amikor Kossuth Lajos a nemzettől azt kérte, hogy állítsanak ki néhány ezer katonát, és szavazzanak meg néhány százezer forintot a szabadságharc céljaira. Aztán fölálltak a rendek, és sokkal többet szavaztak meg, mint amit kért. Ilyen parlamentek is vannak. Itt mondta el azt a híres mondatát Kossuth Lajos, hogy „önök fölálltak; s én – leborulok a nemzet nagysága előtt!” Hogy milyen politikai stílus volt abban az időben: ezért a mondatért, ezért az országgyűlésért, amikor az osztrákok elfoglalták Budát és Pestet 1849 májusában, a másik oldalról Hentzi tábornok szétlövette az épületet. Úgyhogy nem mindegy, hogy mit mond az ember. Ilyen következményei is lehetnek. Gondoljanak bele; egy 16 éves épületet szétlőni csak azért, mert ott volt a független magyar országgyűlés, és aztán tíz évvel később már föl is építették ezt a gyönyörű Vigadót Feszl Frigyes tervei alapján. Bálokat, hangversenyeket tartottak, 1867-ben a királykoronázás tiszteletére rendezett banketten Ferenc József is részt vett. Itt született meg Pest, Buda és Óbuda egyesítésével Budapest. Úgyhogy történelmi helyszínen vagyunk. A második világháborúban megrongálódott az épület, a 60-as években elkezdték felújítani, de nem volt igazi elszántság, meg nem volt benne hagyománytisztelet, úgyhogy a régi pompájától megfosztott épület, a Pesti Vigadó 2004-ben be is zárt. Nekünk jutott az a nemes feladat és lehetőség, hogy felújítsuk. Idén márciusban adtuk át az épületet a Magyar Művészeti Akadémiának, és elmondhatjuk azt, hogy szebb, mint valaha – és ez nem közhely. Két dolog miatt szebb és jobb, mint valaha; az egyik, az a világítás, a másik a hangtechnika. Olyan részleteket is meg tudunk ma világítani, amit régen nem tudtak, és olyan hangzás lehet itt a színpadon, amire szintén nem volt régen lehetőség. Ha körülnéznek, akkor ez a magyar szellem, a magyar mestermunka, a magyar képzőművészeknek és a magyar kézműves mestereknek a csodálatos munkája, alkotása. Vigyék el a jó hírét!

Gondoljanak bele: 2010-be kellett lemennünk a pincébe, hogy megtaláljuk a Feszl-féle vasoszlopokat, tehát azokat az eltitkolt, befalazott, tönkretett részleteket is megújítottuk, amik több mint negyven évig pusztulásra voltak ítélve, és el voltak zárva az emberek szeme elől. Ebben van valami szimbólum, és azért is jó, hogy itt vagyunk, mert itt az ideje, hogy azokat a tartóoszlopokat, amiket nem Feszl Frigyes talált ki, hanem amit önök jelentenek, újra megmutassuk a magyar nyilvánosságnak, megmutassuk a magyar közéletnek, megmutassuk a következő generációnak. Ezek a tartóoszlopok azok az idős emberek, azok a nyugdíjasok, akik egy egész életet végigdolgoztak, életben tartották ezt az országot – mondjuk ki –, sokszor az ország vezetőinek, a méltatlan politikusok ellenére. Mert nem a politikusok tartják életben az országot, hanem azok, akik kétkezi munkával, szellemi munkával, gyermekneveléssel, tanítással, és minden mással mindent – és még ennél valamivel többet is – megtesznek az életükben azért, hogy az ország működőképes legyen. Ezért kell megbecsülnünk az idősebb generációt, és fölmutatnunk, hogy micsoda érték van az önök munkájában, az önök életében. Azt szokták mondani okos emberek, akik az idősödéssel foglalkoznak: a hatvan az új ötven, és a hetven az új hatvan. Ne ijedjenek meg, nem a nyugdíjkorhatárt akarjuk emelni – bár önöknek ez tulajdonképpen már mindegy –, hanem ez azt jelenti, hogy ma egy hatvanéves időskorúak sokkal fiatalabb, mint húsz vagy harminc évvel ezelőtt, akár ötvennek is számíthat. Egy hetvenéves is inkább hatvannak számít, mert a mai hatvanévesek a régi ötvenéveseknek felelnek meg az aktivitási képességet tekintve – így mondják ezt. Az élet minden területén adódnak új lehetőségek, és ezek a lehetőségek minden korosztály számára, az idősek számára is nyitva állnak, és sokkal inkább, sokkal aktívabban vesznek ebben részt a mai idősek, mint mondjuk a húsz-harminc évvel ezelőttiek. Úgy is mondhatnánk:, önök nem a partvonalról figyelik az életet és az eseményeket, hanem aktívan és tudatosan élhetnek az új lehetőségekkel.

Idősödő világban élünk. Ez nemcsak azt jelenti, hogy tovább élünk, mint korábban – köszönhetően részben az orvostudománynak –, hanem azt is jelenti, hogy ma az idősök sokkal többre képesek, mint évtizedekkel ezelőtt, ezért fontos szempont az, hogyan lehet aktívan tölteni az időskort. Albert Schweitzer, a híres polihisztor, aki egyszerre volt Nobel-díjas, egyszerre volt – egyébként ezért én különösen büszke vagyok rá – református lelkipásztor, orvos, és egyébként kiváló teológus és tudós, gyönyörűeket ír az időskorról. Engedjék meg, hogy néhány gondolatot megosszak önökkel: „A fiatalság mércéje nem az életkor, hanem a szellem és a lélek állapota: az akarat- és a képzelőerő, az érzelmek intenzitása, a jókedv és a kalandvágy győzelme a lustaságon.” Akkor még nem volt tévénézés, mégis ilyeneket írt: „Csak az öregszik meg, aki lemond eszményeiről. Az évek múlásával ráncossá lesz az arcod, de ha kialszik benned a lelkesedés, akkor a lelked ráncosodik meg. Gondok, kétségek, az önbizalom hiánya, reménytelenség, mind hosszú évek, melyek nemcsak a testet húzzák le a föld porába, hanem a lelket is. Az ember, akár tizenhat éves, akár hatvan, csodára szomjazik, elámul a csillagok örökkévalóságán, a gondolatok és a dolgok szépségén, nem fél a kockázattól, gyermeki kíváncsisággal várja, mi lesz holnap. Szabadon örül mindennek.” „Olyan fiatal vagy, mint a reményeid, olyan öreg, mint a kétségeid. Olyan fiatal, mint az önbizalmad, olyan öreg, mint a félelmed. Fiatal, mint a hited, öreg, mint a csüggedésed. Fiatal vagy, amíg befogadod a szépség, az öröm, a merészség, a nagyság, az ember, a Föld, a végtelenség hírnökeit.”

Milyen igazak és szépek ezek a szavak! Mindig voltak életerős, tenni vágyó idős emberek, de a mai idősebb generációra, talán az egész nemzedékre jellemző ez. Milyen jó ilyen emberekkel találkozni! Kíváncsiság, nyitottság az újdonságokra, kreativitás, tenni akarás – mindezek a tulajdonságok azt teszik lehetővé, hogy a mai hatvanon túliak lelkes ötvenévesek legyenek, a hetvenen túliak lelkes hatvanévesek; energikusak, legyenek elképzeléseik, törekvéseik, saját álmaik.

Amikor az álmokról és törekvésekről beszélünk, akkor egy kicsit jöjjünk le arra a szintre, ahol élünk, szálljunk le a földre, mert bizony, hogy meg tudjuk valósítani a terveinket, ehhez eszközökre van szükség. Nekünk, mint kormánynak jó beszélni az álmokról, de bizony fontos beszélni arról, hogy milyen intézkedéseket hozunk azért, hogy valóban aktív és tartalmas legyen az öregkor, ne csak a kuporgatásról meg a kis nyugdíj beosztásáról szóljon. Bízom benne, hogy érzékelik azt, hogy nagy hangsúlyt helyezünk a családpolitikánkban a generációk együttműködésére. A nemzedékek közötti együttműködés az egyik alappillére a kormányzati családpolitikának. Ezen az alappilléren biztosan nyugszik mindaz, amit az idős emberekért teszünk, és amit tervezünk.

Mint minden világnap, az idősek világnapja is szép kezdeményezés, de természetesen nem jelenti, nem jelentheti, hogy csak egy napig szeretnénk az időskorúakra figyelni, sajátos problémáikkal foglalkozni. Önök számára, amikor megkapják a rezsiről szóló számlát, abban van egy kis ajándék; érzékelhetik azt, hogy a mindennapi kiadások csökkentése, különösen is a kisnyugdíjasoknak és a nagycsaládoknak segít – amikor a saját családom idős tagjaival beszélek, ők ezt visszaigazolják. Ha arra gondolunk, hogy ma a gázért, a vízért, a villanyért, a távhőért, a csatornáért, a kéményseprésért – és hozzáteszem, a gyógyszertámogatást is, hiszen az idős korral a gyógyszerszámla egyre inkább növekszik – kevesebbet fizetünk, mint néhány évvel ezelőtt, az éppen ezekben a háztartásokban jelent egy új lehetőséget. Bízom benne, hogy érzékelik ezekben a támogatásokban azt, hogy önök fontosak számunkra. És hát itt a „nők 40” intézkedés, azaz, hogy az a nő, aki kereső tevékenységgel és a gyermekneveléssel összesen legalább 40 év jogosultsági időt szerzett, az életkorától függetlenül nyugdíjba vonulhat. Ezt 120 ezren vették igénybe, és erre azért – ha szerényen is, de – büszkék vagyunk. Ez jelzi, hogy eltaláltunk egy olyan korosztályt, eltaláltunk egy olyan réteget, akiknek a megbecsülésében ez különösen fontos. A mai nap arról is szól, hogy díjakat adunk át. Díjakat adunk át önkormányzatoknak, mert igen, lehetnek úgy idősbarátok az önkormányzatok, hogy ugyanakkor gyermekbarátok is. Vannak, akik maguk is akár idősek, akár nem, tesznek az idősekért. Az Idősbarát Önkormányzat díj adományozásával azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy helyi szinten milyen sokat lehet tenni, hogy könnyebb legyen az élet, hogy szebb legyen az élet, és jó, hogy vannak ilyen polgármesterek, jó, hogy vannak ilyen képviselőtestületek, jó, hogy vannak ilyen önkormányzatok. Az idén az idősek aktív, helyi közösségi részvételét elősegítő és erősítő programokra helyeztük a hangsúlyt. Sok pályázat érkezett, volt egy meghatározott pontrendszer, és így választottuk ki a díjazott önkormányzatokat. Nagyon szép kezdeményezéseket találtunk. Vannak szerencsére olyanok is – magánszemélyek, civil szervezetek –, akik személyesen is elkötelezettek az időskorúak támogatásában; őket is örömmel díjazzuk és jutalmazzuk.

Azon gondolkoztam, hogy meg merjem-e engedni magamnak azt, hogy egy mesével fejezzem be a beszédemet, de én magam augusztus 20-án egy székely mesemondótól hallottam már másodszor Benedek Elek egy meséjét, ami nagyon ide kívánkozik. Önök szerintem abban a helyzetben vannak, hogy mesélhetnek az unokáiknak – én is szoktam nekik mesélni, sajnos ritkán. Ez a mese arról szól, hogy hogyan kell tisztelnünk és segítenünk az idős embereket. Kérem, hogy hallgassák meg.

„Egyszer volt egy fösvény fiatalember, s annak a fösvény embernek volt egy fösvény felesége, és volt nekik egy öreg-öreg apjuk. Ez az öreg-öreg apjuk olyan öreg volt, hogy úgy reszketett a keze, hogy amikor a levest ette, amíg a kanállal a tányértól a szájához vitte, mind kireszketett a kezéből, s az abroszt is mind teleöntözte vele. Mikor a tányérból ki akarta tölteni a kanálba a levest, a tányért is elejtette, s eltörött. Ezért úgy megharagudott a fiatalasszony az apósára, hogy nagyon-nagyon. Rábírta a férjét, hogy az öreget csapják el a háztól, eresszék világgá, hogy ne csináljon annyi szemetet náluk. A fiatalember rá kellett szánja magát, mert az asszony annyit duruzsolt, hogy végül is meghajolt az akarata előtt.

Elmentek a vásárba, és vettek két új pokrócot. Elhatározták, hogy a két pokrócot az öregnek a hátára teszik, és így indítják világgá. Akárhol elesteledik, az egyik pokrócot leteríti, és a másikkal takaródzik, s úgy aludjon.

Mikor hazaértek, hát sem a férfi, sem az asszony nem tudta rávenni magát, hogy az öreget útnak eressze. Volt nekik egy olyan hatesztendősforma fiuk. Azt mondja neki az apja:

- Fiam, itt van ez a két pokróc, ügyesen össze vannak fogva. Mi elmegyünk a mezőre dolgozni, s mikor te gondolod, hogy már kinn vagyunk a mezőn, akkor a pokrócot tedd nagyapádnak a hátára, fogd meg a kezét, s vezesd ki az utcára. Mondd meg neki, hogy le is út, fel is út, menjen világgá, többet hozzánk ne jöjjön vissza.

Így is tett a gyerek. Mikor az apjáék elmentek hazulról, akkor gondolt egyet, és csak az egyik pokrócot vette elő. Azt rátette a nagyapjának a vállára, s kivezette az utcára, s ezt mondta neki:

- Nagyapám, maga menjen akár le s akár fel, de többet ide nálunk haza ne jöjjön, mert magának itt nincs helye.

Az öreg sírt egy kicsit, s a pokróccal a hátán megindult egyfelé.

Este hazajött az ember és az asszony a mezőről, s látják, hogy a pokróc ott van, néznek szerte, az öreg meg nincs ott. Elészólítják a fiút:

- Mi van nagyapáddal?

- Hát úgy tettem, ahogy maguk mondták.

- Hogy?

- Rátettem a pokrócot a hátára, s megmutattam az utat neki, hogy menjen világgá, s többet ne jöjjön haza, mert nincs reá szükségünk.

- Hát akkor ez a pokróc, ami itt van, miért nem tetted ezt is reá?

Akkor egy kicsit állott a fiú, s azt mondja:

- Tudja, miért nem tettem, édesapám? Eszembe jutott, hogy mikor majd maguk is úgy megöregszenek, mint ahogy ő van, s utat kell adjak maguknak, akkor én ne kelljen hogy vegyek pokrócot, evvel a pokróccal maga is menjen el.

S akkor összenézett az ember az asszonnyal, elszégyellték magukat, és sírni kezdtek. Hamar kihozta az ember a lovat az istállóból, s ráült, s a kilencedik falu végén utolérte az öreget. Bocsánatot kért tőle, felültette a lóra, s úgy vezette kötőféknél fogva, amíg hazaértek. Hogy hazaértek, mindig az asztalhoz ültették, s a gyereket is úgy tanították s úgy nevelték, hogy tisztelje az öregeket. Többet nem bánták, ha eltörött a tányér, vagy kiömlött a leves, vagy mi lesz, mi nem lesz, jó szemmel nézték az öreget. Tisztességesen éltek, s máig is élnek, ha meg nem haltak.”

Erre a gyönyörű mesére egy látszólag prózai mondatot idéznék; van olyan alkotmány a világon, amelyikben egy ilyen mondat szerepel: „a nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni.” Ez a magyar Alaptörvény, magyar Alkotmány 2011 óta, és az a dolgunk, hogy megtanuljuk mi magunk, és megtanítsuk a gyermekeinknek, a következő generációnak így tisztelni az időseket.

Isten éltessen minden magyar idős embert az idősek világnapján!

Köszönöm, hogy meghallgattak!