Excellenciás Püspök Atya! Tisztelendő Atyák! Tisztelt Képviselő Társam, Elnök Úr! Főkonzul Úr! Kedves Testvérek!
Amikor Hám Jánosra gondolunk, akkor az első tanítás így hangzik: megtalálni a helyet. Megtalálni azt a helyet az ember életében, ahol alkothat. És ott tud az ember igazán alkotni, ahol otthon érzi magát. Az, hogy egy ilyen egyházi vezető, egy főpásztor megtalálja azt a helyet, ahol alkothat, és aztán évszázadok múlva is emlegetik a nevét, őrzik az emlékét, ez azt a tanulságot jelenti számunkra, hogy érdemes keresni a helyet, ahol otthon vagyunk. Nagyon jó látni ebben a városban, hogy itt, mi magyarok, önök magyarok otthon vannak. Jó látni ezeket az apróbb gyermekeket, akik itt járnak iskolába, akik magyar nyelven tanulnak, akik magyar nyelven énekelnek, és ahogy láttuk a szentmise alatt, magyar nyelven imádkoznak. Addig, amíg itt magyar nyelven fognak énekelni, imádkozni és egymáshoz szólni az emberek, addig van jövő, addig itt van az otthonunk, és milyen jó, hogy újra van iskola, hogy újra van óvoda, hogy újra van líceum, hogy újra szabadon vallhatjuk meg a hitünket, a magyarságunkat, és hogy ebben jövőnk lehet. Ez az a hely, amit kaptunk, ehhez a helyhez kell ragaszkodnunk, hiszen ez a mi otthonunk, bárhol húzódjanak a határok.
Milyen jó, hogy van kikre emlékezni, milyen jó, hogy van kire büszkének lenni ebben az országban. Hiszen az iskola és a kollégium az elmúlt másfél évszázadban nemzedékeket nevelt; írástudó, művelt, munkabíró és munkaszerető embereket, akik aztán további tanulmányaik után otthont és családot alapítottak. Megtalálták a helyüket nemcsak az életben, hanem ebben a városban. És ma újra van közösség, ma újra van megmaradás, ma újra van lehetőség a 20. század rettenetes viharai után. Boldog emlékezetű – és bízzunk benne, hogy egyszer majd boldog – Hám János élete és műve vezette azokat, akik 1990 után újat kezdtek; Reizer Pál püspök urat és csapatát, akik Ceausescu istentelen és embertelen korszaka után a sötétségtől megszabadulva iskolát alapítottak és közösséget a következő nemzedéknek. Azóta is eltelt már egy emberöltő. Vannak ennek az iskolának már felnövekedett diákjai, akik megtalálták a helyüket Szatmár életében, a magyar világban, az egész világon.
Bizony sohasem volt könnyű iskolát működtetni. Erdélyben sem, a Partiumban sem, ezt a mindennapokban látjuk és tapasztaljuk. Látjuk, hogy mindig nehéz. Amikor már azt hisszük, hogy egy kicsit könnyebb lesz, akkor megint nehezebb lesz. Látjuk, hogy miként lehet európainak mondott konferenciákat szervezni a kisebbségekről úgy, hogy éppen a kisebbségeket nem hívják meg. Azt is látjuk, hogy miként igyekeznek a múlt erői a korrupcióellenes harc jó ürügyére hivatkozva megfordítani a kárpótlásnak, a restitúciónak a folyamatát, a kommunisták által a magyar közösségektől elrabolt lehetőségek visszaszármaztatását. Úgyhogy újra vizsgázik a jogállam itt, Romániában, és vele vizsgázunk mi is, az erdélyi és az egyetemes magyarság. A kérdés ugyanaz, mint az elmúlt évszázadban olyan sokszor: lesz-e elegendő erő és bátorság hozzá, érték, ügyesség, magyar furfang, hogy a bíróságok előtt végigvigyük az ügyünket, megharcoljuk a harcunkat? Lesz-e elég összefogás, kitartás, hogy megharcoljuk a szükséges politikai csatákat a világ színpadain, Brüsszelben, Strasbourgban? És végső soron a legfontosabb: lesz-e elegendő hit és szeretet, hogy folytassuk az utat, amit be kell járnunk.
Ha erre az élettel megtöltött negyedszázadra tekintünk, amit most hagyunk lassan magunk mögött, ha iskoláinkra tekintünk, akkor láthatjuk, ilyen ügyekért érdemes küzdeni. Ezekért a gyermekekért, ezekért a fiatalokért érdemes küzdeni, a közös életünkből fakadó megmaradásért, gyarapodásért. Mert ezek a küzdelmek visszhangoznak időben, a világ magyarságának körében, a Kárpát-medencében.
Megmondom őszintén, református lelkészként még a Szentatyához sohasem hasonlítottak, azért ez egy olyan megtiszteltetés, amit majd elmondok a miniszterelnöknek. De valóban így van: a múlt héten a kisunokám, aki ötéves, megkérdezte: papa mit jelent az, hogy miniszter? Mondom: azt, hogy szolga. Erre azt kérdezte: az jó neked? – Az jó. Ha az igaz ügyet szolgáljuk, ha a sajátjainkat szolgáljuk, akkor az jó. Nem szolgalelkűnek kell lenni, hanem a szolgálat lelkületével kell kiállni magunkért, a jogainkért, a közösségünkért, és mindezt meg kell tenni úgy, hogy közben a szeretet és az összetartozás vezet bennünket. Az, hogy ez a szobor itt van, azt jelenti nekünk, azt üzeni nekünk mindig – amikor elmennek mellette gondoljanak erre -, hogy itt voltunk, hogy itt vagyunk, és itt leszünk. És ebben nem vagyunk egyedül. Nemcsak a püspök lelke, hanem a legnagyobb lélek van velünk és ő erősít bennünket. Éljenek a szatmárnémeti magyarok!
Köszönöm, hogy meghallgattak!
